Tea, jáde, szinkretizmus

Az egykori délnyugati szárazföldi Selyemút karavánjai által használt kínai terület hegyi falvainak hitvilágával ismerkedhettünk meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Vallás és Társadalom Kutatóintézete (VTKI) által szervezett Hagyomány és (át)változás a Távol-keleti társadalmak vallási életében című előadássorozat február 16-i alkalmán. A Népi vallásosság a Selyemút mentén című előadást Bagi Judit sinológus, kulturális antropológus, az NKE EJKK VTKI tudományos segédmunkatársa tartotta.

„A népi vallásosság mint összekötő híd jelenik meg a sokféle vallási hitvilág között. A népi vallási hagyományok sokszínűsége a különböző társadalmi csoportok körében a mai napig megfigyelhető, szükségszerű, és sajátosan kapcsolódik a történelemi eseményekhez” – hangsúlyozta Bagi Judit. Az NKE EJKK VTKI munkatársa kiemelte: a vizsgált térség történelmi terület, erre vezetett az ősi Tea Út, valamint a Jáde Út. A 14. században, a Ming-dinasztia idején fontos birodalmi határvédő helyőrség működött a térségben, tehát a hegyi falvak nemcsak jelentős kereskedelmi és helyőrségi állomáshelyek voltak, hanem hagyományosan, és a tranzitforgalomnak köszönhetően, a szellemi és kulturális élet kiemelkedő központjaivá váltak.

Az előadás során bepillantást nyerhettünk Bagi Judit kulturális antropológus személyes élményei alapján az (általában) öt napig tartó Song ping’an jing avagy békességet, szerencsét és egészséget kívánó szertartássorozat részleteibe. Az alapvetően taoista szertartás a gyakorlatban a taoizmus mellett a buddhista és a népi vallásosság elemeivel kiegészült szinkretista jelleget mutató rítus. A rítusokra Buddha, Laozi (Lao-ce) és Konfuciusz mint „meghívott” istenség, vallási vezető a fő oltárnál képmások formájában kapnak helyet. Az évszázadokon átívelő határvédő (falusi) szertartások történelmi hátterének bizonyítékai a szertartások szerves részét képező papírmasé lovas katonák. A katonák viselete alapján datálhatók a korok, amelyekre utalhat a jelenlétük.

A szertartássorozatban az egyes rítusok és rituális kellékek megjelentésével az őskultusz és a sinizált buddhista túlvilághit elemei is felismerhetők. A tisztító szertartáson részt vevő (többnyire) nők öt napot töltenek fűtetlen, téglából és fából épített hegyi kunyhókban januárban. A szertartás részét képező jóslás ősi kelléke a baguanak nevezett, két részből álló jóslócsont, amelyet temetési, határvédő és szerencsét kérő szertartásokon is használják.

Tenyérből és más módon jövendölő jósok is részt vesznek a szertartássorozaton, a rítusok szüneteiben jósolnak, miközben a konfuciánus és népi irodalomi népművelők énekelnek a közösség életéről. A rítusok során ma már kevés helyen ugyan, de fellelhető a taoista és népi vallási rituális közegben alkalmazott, az istenségek üzeneteinek továbbítására szolgáló szellemírás művészete, amely az 5. század óta élő gyakorlat Kínában.

A szertartások fő kellékeit (piros és zöld rítus zászlok; papírmasé figurák, katonák és lovak, amelyek a történelmi eseményeken túl, az ősöket hivatottak felidézni) az ötödik nap végén elégetik, felajánlva őket a „meghívott” istenségeknek, hiszen a hitrendszer szerint minden üzenet, felajánlás, ajándék füst formájában érkezik meg az égi (vagy pokolbéli) istenségekhez.

Szöveg: Páhy Anna


Címkék: VTKI