„Valahol már megvannak ezek a történetek”

–Az NKE Közép-Európa Kutatóintézet tudományos munkatársa az antropocén, azaz az ember által alakított természet korával foglalkozik. Idehaza e téma kutatása még gyerekcipőben jár, ő maga indiai tanulmányai során találkozott a kérdéskörrel. Ázsiában azonban nemcsak kutatási területére, hanem önmagára is rátalált. Hogyan lesz egy félénk, zárkózott tinédzserből önazonos, nemzetközi környezetben mozgó kutató? Balogh Róbert portréja.

Debrecenben született, ott is nőtt fel. Csendes, de iskolai versenyeken örömmel és sikeresen szereplő diák volt, s noha sok minden érdekelte, leginkább a történelmi témájú könyveket szerette. Az iskolai szüneteket a Heves megyében élő nagyszüleinél töltötte; a buszozás közben mindig megragadta a várak – Sirok, Eger – látványa és már gyerekként nagyon érdekelte az erdők világa. Arra persze, hogy felnőttként ezek a korai élmények szakmai életének fontos elemeivé válnak, nem gondolt.

Új ország, új szerep

Gimnazista is Debrecenben lett, humán tagozatos. Versenyekre továbbra is szívesen járt, így jutott el arra az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre (OKTV) is, amelyen történelemből bekerült az első tíz közé – ez pedig azt jelentette, hogy pályázhatott külföldi ösztöndíjra. Akkoriban, 16 évesen a tévében látta a Selyemút című japán dokumentumfilm sorozatot, ezért amikor sikerrel szerepelt az ösztöndíjpályázathoz kapcsolódó válogatáson és intézményt kellett választani a United World College iskolahálózatából, egyértelmű volt, hogy kelet felé indul. A rendszer lényege, hogy számos országban helyi campusokat hoznak létre, ahova 50-60 állam tehetséges diákjait várják ösztöndíjjal. Az ilyen intézményekben aztán nagyon erős nemzetközi közösségek alakulnak ki. Akkor 12 iskolából állt a hálózat, ma már sokkal szélesebb e kör – Costa Ricától Norvégián át Boszniáig számos ország várja a diákokat. Balogh Róbert tehát egy hazai verseny révén került ki két évre Indiába – a gimnázium utolsó két évét ott végezte el.

Ez az időszak meghatározó volt számára. „Itthon valahogy nem nagyon találtam a helyemet, nem volt baráti köröm. Indiában ez megváltozott. Először az angolt, az oktatás nyelvét, kellett nagyon jól elsajátítani, ez óriási kihívás volt. Négyen laktunk egy szobában, nyolcan egy házban; kénytelen voltam sokat beszélni, hozzátenni a közösséghez. Teljesen új oldalamat kellett kifejlesztenem, egy olyat, ami addig nem is nagyon létezett. De kiderült, hogy képes vagyok egy csapatban fontos szerepet betölteni, kezdeményezni dolgokat, megosztani elgondolásokat”.

Kíváncsiság? Bátorság?

A felelősséget a campuson belül és kívül egyaránt meg kellett élniük a diákoknak. Ha nem vigyáztak, bármikor tűz üthetett ki a száraz, hegyen lévő épületekben, emellett vadállatok is éltek a környéken. Ami pedig a társadalmi szerepvállalást illeti, a program részeként szakköröket kellett szervezniük helybeli, az alapvetően magán alapon működő oktatási rendszerből kiszorult gyerekek számára.

Két év egy teljesen új kultúrkörben csak nyitottan fogadható be. A természetközeliség mellett, meséli Róbert, az ízek világa is teljesen új volt számukra. „Az ízek iránti nyitottság pedig egyúttal úgy általában az új dolgok iránti nyitottsággal jár együtt. Összességében kint éppen ellenkezőképpen kellett viselkednem, mint amilyen azelőtt, itthon voltam. Ma már szeretek egyedül is elutazni teljesen ismeretlen helyekre, még ha nem is beszélem az ottani nyelvet. A szüleim igencsak meglepődtek, látván, hogy ennyire át lehet alakulni. És mindez az iskolában, a térképnézegetéssel és a történelemmel kezdődött. A kíváncsiság vitt Indiába, nem a bátorság.”

Javítsuk meg!

Érettségi után diáktársaival Kasmírba utaztak, az útról azonban szép lassan lemorzsolódtak többen is, végül ketten járták végig. A diáktársak félelme nem volt alaptalan: az 1999-ben India és Pakisztán között területvita okán lezajlott Kargil-háború nyomán még ekkor, a 2000-es évek elején is erős volt a térségben a katonai jelenlét, és nem volt polgári közigazgatás. (Háború nincs, de ma talán még rosszabb az ottani lakosság helyzete mint akkor.) Mindennek ellenére Róbert nagy kalandként emlékszik vissza a nagyon szegény, de csodálatos, a Himalája szélén található, 6-7000 méter magas helyek övezte régióra.

A képzés utáni hazatérés nem volt kérdés, hiszen az indiai évek tandíjához a magyarországi illetékes minisztérium e feltétellel járult hozzá. Róbert itthon a Debreceni Egyetem bölcsészkarán, történelem és politológia szakon igyekezett kamatoztatni ázsiai tapasztalatait. A politológia választása valamiféle segítő indíttatásból jött. „2002-ben járunk; ekkoriban nem nagyon volt itthon ismert, hogy van a Nyugaton kívül másik világ is, és világszinten mekkora egyenlőtlenségek vannak. Úgy gondoltam, hogy nekem az a „küldetésem”, hogy ezt a kritikus szemléletet hazahozzam. A politológia kapcsán számomra ez volt a kiindulópont, ez a „javítsuk meg!”–szemléletmód.”

Az egyetemi évek nagyon aktív időszakot hoztak: szoros politológushallgatói közösséget, diákfolyóirat-szervezést, hallgatói egyesület gründolást. Na meg egy Erasmus-évet Pisában. Az ott már a Nyugat és a Mediterráneum volt – megint csak az inspiráló természettel, hiszen néhány tíz kilométeren belül volt tengerpart, hófödte hegycsúcsok, és síkság egyaránt.

Kitérő

Az egyetemi évek után azonnal a munka világa következett egy think tanknél, ahova egy parlamenti gyakornoki program révén kerültek be azok, akiket az ott dolgozó politikai tanácsadók elhívtak.  Róbert egy rövid ideig akkoriban még a politikusi pályán is gondolkodott. A csalódás azonban hamar megérkezett; kevés igazán közösségi elköteleződés látszott ebben a világban. Ez aztán el is távolította e pályáról.

Adódott, hogy visszatér a történelemhez egy doktori program formájában – és úgy hozta az élet, hogy Indiához is. Az indiai külügyminisztérium kulturális részlege közzétett egy államilag finanszírozott képzést, amelyet megpályázott és meg is nyert a fiatal történész. És akkor, az immár második ázsiai tartózkodás során találta meg kutatási területét is: ez pedig a környezet- és erdőtörténet, valamint az antropocén, azaz egy olyan új földtörténeti kor kutatása, amelyet az emberi tevékenységnek a Föld ökoszisztémáira gyakorolt hatása határoz meg.

A túlfogyasztás csapdája

Ismét India hozta meg tehát a tisztánlátást, a tovább lépést, annak dacára, hogy időközben – bár nagyot növekedett a gazdaság, és immár politikai program alapján igyekszik újfent világhatalommá válni az ország –, durvább közeg lett, több társadalmi feszültséggel, Róbert megfogalmazása szerint türelmetlen és kevéssé szolidáris középosztállyal. A politika által a hindu nacionalista középosztálynak ígért anyagi jólét elmaradása könnyen agressziót szül, ez jelenik meg a hírekből ismert, vallási és etnikai kisebbségek elleni fellépésben, és a nők elleni erőszakban. Az egyetemi életben a rendszeres és harcias hangnemű tüntetéseken és ellentüntetéseken kívül ebből az látszott, hogy aki nem a mainstream indiai elithez tartozott, az kicsit kiszorult – vagy összefogott a többi, hasonló helyzetben lévővel. Róbertnek így alakult ki egy ilyen etnikailag és vallásilag is nagyon színes, támogató közege.

Annak dacára, hogy anyagi értelemben ezek az idők azért nem voltak könnyűek. „Meg kellett fontolni a kiadásokat, én is megéltem a nélkülözést. Ott láttam, hogy az élelmiszer nem áll korlátlanul mindenki rendelkezésére, és szembesültem azzal, hogy az emberek többsége nagyon nem úgy él, mint mi itt „Nyugaton”. Mi itt egy buborékban vagyunk, miközben másutt nagyon sokan fáznak, éheznek”. A csoporttársaktól gyakran hallotta azt is, hogy a nyugati túlfogyasztás előbb-utóbb vissza fog ütni. Róbert szerint mostanra értünk el idáig.

Üvegkalitka helyett

2013-ban jött haza, dolgozott fordítóként önkormányzati projektben, majd bekerült a Történettudományi Intézet ösztöndíjprogramjába, onnan egy pénzügyi multihoz került, ahol infrastrukturális projektek pénzügyi leírásait készítették. „Mindig kerestem a lázadást, azt, hogy hogyan tudjuk úgy meghackelni a rendszert, hogy azáltal a világnak jobb legyen. Például két kollégámmal azt találtuk ki, hogy a sok pénzügyi mutatón alapuló ranglista mellett legyen olyan is, amely a megújuló energiába fektető beruházókat rangsorolja. Így a „nagy halak” mellett a kisebb piaci szereplők is labdába rúghatnak. Ez egyébként megvalósult, inkább az a gond, hogy a párizsi klímaegyezmény ellenére csak az uniós államok tettek konkrét vállalásokat, világszinten a mai napig nincsenek lépések, válaszok.”

Érdekes tapasztalat volt, de hát hamar belátta, hogy a multicégek szervezeti kultúrája nem az ő világa. A multilét következménye meglátása szerint az, hogy a benne élők valamiféle kettős élet kialakításával menekülnek el a monotonitás vagy a mesterséges közeg elől. Van mindenkinek tehát egy „üvegkalitkás” élete, amit sokszor extrém hobbival kompenzál. „Nekem viszont nincs ilyen sok energiám, én általában egy dolgot tudok csak teljes erőbedobással csinálni”. Úgyhogy egy rövidebb debreceni egyetemi kitérő után 2019 augusztusától az NKE Közép-Európa Kutatóintézeténél kötött ki, s itt dolgozik azóta is. Új szervezet lévén itt, mondja, sokkal több tere van a kezdeményezésnek..

Kitörni a csapdából

Balogh Róbert úgy látja, hogy a történelemszemlélet, és a történészi kutatások spektruma alapvetően át fog alakulni egy-két éven belül, és a nagy természeti katasztrófák nyomán egyre inkább előtérbe kerül majd a korábban, a történelem során már létezett, megfogalmazott alternatív válaszok, megoldások tanulmányozása. Merthogy a legtöbb mai problémára a korábbi időkben születtek már válaszok. Példaként egy, ismerőse által fellelt, a Köztelek című lapban talált az 1890-es években megjelent cikket említ, amiben a szélenergia előnyeiről és hátrányairól, mezőgazdasági használhatóságáról írt a szerző, amerikai példák alapján. A megújuló energiaforrások problematikája emellett az amerikai nyugaton és a francia gyarmatokon már 100 éve is előjött.

„Ugyanezeket a vitákat, amit most folytatunk, akkor és ők már lefolytatták. Mostanában hallani az energiarendszert átalakítása kapcsán arról, hogy nem országos hálózatokban, hanem regionálisan, sőt, mikroregionálisan kellene gondolkodni, miközben erről a 30-as évek gazdasági recessziója előtt már írtak, csak a világválság miatt jött az állami szerepvállalás és kiépültek az országos hálózatok. Ezekről az egykor már létezett alternatívákról ma már nem nagyon tudunk, de a történész fel tudja tárni ezeket. Megvannak tehát már ezek a történetek, és belőlük kimazsolázható ma is érvényes tudás és tapasztalat.”

Mindennek azért is nagy a jelentősége, mert nem nulláról kellene felépíteni a ma emberének egy-egy érvrendszert, ha támaszkodni tudna a korábbi idők ismeretére – no és a régi idők hibáit sem ismételnénk meg. „Ilyen jellegű kutatásra ösztönözném a hallgatókat. A mi generációnk abba nőtt bele, hogy a világ egyre jobb lesz és folyamatosan javulni fognak az életkörülményeink. Ez azonban egy csapda, hiszen már látszik, hogy ez nincs így. Erre pedig reagálni kell, de nem úgy, hogy összeomlunk és begubózunk. Hanem az alternatívák felkutatásával”.

Kovács Ágnes Lilla, ludovika.hu