Az okostelefon-alkalmazások biológiai szintű függőségeket okoznak. Ezek hosszú távú hatásait még csak sejthetjük, de mérni egyelőre nem tudjuk – figyelmeztet Rab Árpád. Interjú az Információs Társadalom Kutatóintézet vezető kutatójával arról, hogy miképpen válunk észrevétlenül mobilfüggővé, hogyan állnak a témához a munkáltatók, milyen egyéni és társadalmi hatásai lehetnek a jelenségnek – és hogyan lehet „lejönni” az okostelefonokról.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Információs Társadalom Kutatóintézete (ITKI) tavaly novemberben felmérést végzett a magyar társadalom okostelefon-használatáról. Meséljen egy kicsit a kutatás hátteréről!
Intézetünk rendszeresen készít felméréseket elsősorban Magyarországon, de amikor szükséges, a környező országokban is végzünk adatfelvételeket. Eddig három év alatt 11 ilyen felmérés készült. A kutatásaink mindig reprezentatívak kor, nem, végzettség és lakóhely szerint. Ez nem csak azért fontos, mert az adataink hitelesek, hanem mert ily módon a különböző adatfelvételek eredményei – a megfelelő statisztikai minőségbiztosítással – összevethetők, összepárosíthatók. Amikor az egyik kutatásban a bizalmat, a másikban a közösségi média használatot, a harmadikban a függőséget kutatjuk, akkor nemcsak három adatbázisunk keletkezik, hanem három, egymással is összepárosítható, hatalmas adatbázisunk. A függőség kutatásunkat ebben a módszertani környezetben terveztük meg.
Pontosan mire keresték a választ?
Célunk az volt, hogy egy aspektust járjunk körbe alaposan, mely megismert jellemzőt később más jellemzőkkel is összevethetjük. Nem csak az érdekelt minket, hogy van-e, és ha igen, milyen mértékű a függőség a magyar társadalomban, hanem más eredményeink összevetésével arra is választ tudunk adni, hogy például a közösségi médiahasználat növeli-e a függőséget, vagy a függők többet költenek-e online szolgáltatásokra, és több ezer hasonló kérdésre is pontosabban tudunk válaszolni.
Rab Árpád (Forrás: NKE)
Hogyan zajlott az adatfelvétel?
A kérdőívet telefonon keresztül kérdezték le, ez kicsit pontosabb, mint a csak internetezők körében felvett kutatások, de nekünk most a fontos az volt, hogy a kérdezőbiztos a kérdéseket magyarázattal, értelmezéssel segíthette, ha szükséges volt. Nagyon fontos ez olyan kutatások esetében, ahol olyan fogalmakat használunk, melynek a megítélése, vagy a személyes percepciója erősen különbözhet. A kérdező elmagyarázta, mire gondolunk, és hogy az egyes értékek mit jelentenek, így sokkal biztosabbak lehettünk abban, hogy valódi válaszokat látunk, és nem esetleges félreértésekből fakadó torzításokat. Az adatfelvételben a reprezentativitáshoz szükséges számú, itt élő magyar állampolgár vett részt.
A felmérés tehát, ha jól értem, önbevallásos alapon készült. Ehhez miképpen adták meg a mobilfüggőség definícióját? Óraszámban mérték a mobilhasználatot? Vagy a mobilozás gyakoriságára kérdeztek rá?
Nem. A mi megközelítésünk az volt, hogy azt mérjük fel, hogy a megkérdezettek mit éreznek saját magukról a függőséggel kapcsolatban. Nem akartuk mi egy-egy szakirodalmi definíció alapján skatulyákba zárni, hanem az volt a célunk, hogy organikusan alakuljanak ki a csoportok, illetve a válaszadók saját közérzetéről kapjunk egy látképet.
Miért nem objektív mutatószámokat használtak? Nem torzulhat így az eredmény?
Sok függőség kutatásban valóban az időtényezőt figyelik. Ha például valaki naponta két óránál többet játszik számítógépes játékokkal, akkor függőnek titulálják. Ez a megközelítés azonban félrevezető lehet, hiszen itt az élethelyzetet nem veszik figyelembe. Nem mindegy ugyanis, hogy ez a két óra egy gyerek vakációja alatt, vagy tanulás helyett történik. Az internerezéssel kapcsolatosan ezt még nehezebb megítélni, hiszen itt az időlimiteknek már platform szinten nincsen értelmük: ha valakinek okostelefonja van és bőséges mobilinternetje, akkor kvázi 24 órát internetezik egy nap – de ez így önmagában nem jelent semmit. Az ellenben, hogy egy adott szolgáltatást mennyit használ, az már érdekes lehet. Ilyen értelemben az okostelefon függőséget időalapú megközelítésen keresztül vizsgálni értelmetlen lett volna, egy hosszabb vezetés során akár órákig is használjuk útvonaltervező alkalmazásként, de az mégsem olyan használat, mint mondjuk egy családi vacsora alatti csetelés.
Ez így már érthető, de hogyan lehet akkor feltárni a valódi függőséget jelentő mobilhasználatot?
Saját megközelítésemben a függőséget más tevékenységek rendszerében szoktam vizsgálni. Azaz nem is az az elsődlegesen fontos, hogy mennyit használja valaki az okostelefonját, hanem azt, hogy ezt károsnak érzi-e, lemond-e ezért dolgokról. Például: le kellene adni egy munkát, de inkább játszik. Vagy: a vezetésre kellene figyelni, de kényszert érez, hogy vezetés közben is válaszoljon egy chat üzenetre. Amikor ez az érzékelt károkozás megjelenik, és a feszültség ellenére mégsem sikerül félretenni, az én értelmezésemben ott kezdődik a függőség. Ebben a kutatásban az önreflexió mellett élethelyzeteket vizsgáltunk, a várható kockázat mértékének növekedésében.
Tehát nem azt a kérdést tették fel, hogy függőnek érzi-e magát az illető, hanem arra kérdeztek rá, hogy az egyes helyzetekben, más tevékenységek végzése közben elő-előveszi-e a telefonját?
Megkérdeztük azt is, hogy függőnek érzi-e magát, de azt is, hogy például családi vacsora alatt, vagy közös filmnézés közben telefonozik-e. Utóbbi esetben még zavaróbb lehet a használat, hiszen a partnerünkkel tévézünk, de saját döntésünk alapján időről időre kiszakadunk belőle. Rákérdeztünk arra is, hogy vezetés közben használja-e – itt már komolyan kockázatai vannak e tevékenységnek, hiszen balesetet is okozhat a mobilozás. A két irányból származó kérdések együtt adják ki azt, hogy mennyire érzik magukat függőknek az emberek, és az hogyan jelenik meg a hétköznapjaikban, hogyan élik meg. Mindig lehet még mélyebbre fúrni, még több kérdést feltenni, de ennek határai vannak, pont ezért építünk adatbázis-hálózatot.
A Google keresője már 2006-ban, azaz az okostelefonok megjelenése előtt 5,5 millió találatot adott a mobiltelefon-függőségre. Akkoriban mire függtek rá a felhasználók, mit tudott egy akkori mobil?
Az elmúlt 15 évben leginkább a készülék megoldóértéke és használati ideje növekedett. Akkor még a telefonálás, a mindig elérhetőség érzete és a kezdetleges internetes szolgáltatások jelentették a függőség hátterét. Ma már fényképezőgépként, kommunikációs központként, közlekedési asszisztensként, játékgépként, és millió más praktikus alkalmazás platformjaként jelenik meg az okostelefon. S éppen azért, mert az egyéni életünkben és társadalmilag egyaránt hasznos a készülék, még nehezebb a függőség megítélése.
Nem egyértelműen negatív dolog függeni valamitől?
A függőség valóban inkább negatív konnotációkat szül, és általában olyan helyzetekre használjuk, ahol a társadalmi vagy egyéni kár látszik. Például: alkoholista, tehát biztosan nem hasznos tagja a társadalomnak. Vagy játékfüggő, azaz nyilván nem dolgozik. De hogyan ítéljünk meg egy munkaeszközt? Nem beszélünk vezetésfüggőségről, ha valaki sokat vezet, pedig a vezetés szeretete és élménye biztosan munkaerőpiaci, vagy közlekedéspszichológiai tényező. Az, hogy mire használom a telefonomat, és mikor, jelentősen befolyásolja azt, hogy függőségként, vagy hasznos eszközként tekintünk rá. Ezért is kell óvatosan megítélni a hasonló kutatásokat, ezért közelítettünk mi is a felhasználói élmény felől, és pont ezért volt döbbenetes a magas függőség mérés, mert itt azok, akik használják a hasznos eszközüket, érezték, hogy már függőséget jelent. Minél összetettebb alkalmazásokat és minél hosszabb ideig használunk, minél több mindent oldanak meg sikeresen, annál jobban bízunk bennük, és kerülünk függőségbe. Az okostelefon időszak előtti eszközfüggőség mértéke meg sem közelíti napjaink technológia központúságát. Az e-business üzleti szolgáltatások során – legyen az egy weblap, egy mobilos játék, vagy streaming felület – a fejlesztők tudatosan biológiai szintünkre hatnak a színek kiválasztásával, a hangokkal, a visszajelzésekkel, melyekkel hormonális szinten is támadnak minket. Egy-egy sikeres mozdulat, a felcsendülő barátságos hang, egy „like cunami” a dopamin szintünket is befolyásolja, és a mindennapi használat temérdek idejével biológiai szintű kapcsolódást hoz létre a felhasználó és az alkalmazás között. Mélyebb szinten pedig a felhasználó és a készülék között. Ilyen, a biológiai szinten is aktiváló eszközfüggőségről eddig nem beszélhettünk, talán csak az autó esetében.
Sokan jelezték azt vissza, hogy kényszert éreznek, hogy munkaidőn kívül is válaszoljanak a leveleikre. Arról van-e információ, hogy ez az elem mennyire függ iskolázottságtól, a munkahely szervezeti kultúrájától, a cég iparágától?
Ebben a kutatásban nem vizsgáltuk mélyebben a munkahelyi változókat, hogy ki milyen iparágban, vagy milyen méretű cégnél dolgozik. Szembetűnő azonban, hogy 10 százalékkal több nő érzi kényszernek a munkaidőn túli emailezést, mint férfi, mint ahogy az is, hogy ez a nyomás nem mutat generációs különbségeket. A generációs különbségek hiánya megfigyelhető a végzettség, és a település esetében is, úgyhogy itt valóban más, nem az ipari társadalom alapfogalmaival mérhető különbségről van szó, melyet mélyebb elemzéseinkben feltárunk majd más adatokkal összevetve.
Tehát csak a nemek tekintetében van különbség.
Igen, és a nemek közötti különbség jól kirajzolódik a közösségi média használatban is: háromszor annyi nő vallotta, hogy többször is azért nem ment el egy megbeszélt személyes találkozóra, mert helyette csetelt, vagy közösségi médiát fogyasztott, mint ahány férfi tette ezt. Ugyanígy, 8 százalékkal több nő vallotta azt, hogy nem feküdt le aludni, mert helyette a csetelést vagy a közösségi médiát választotta, mint férfi. Ezekből az rajzolódik ki, hogy van különbség a nők és a férfiak között közösségi média használatban. További kutatásainkban ezt mélyebben is elemezzük majd.
A munkáltatók felismerték-e ezeket a veszélyeket? Egy időben sokat lehetett hallani a munkahelyi levelezés munkaidőre történő korlátozásáról.
Ez iparág- és munkakultúra függő. Az okostelefon függést a munkáltatók nem kezelik problémaként, kivéve, ha a munkaidőt, vagy a munkahatékonyságot befolyásoló tényező. Az olyan iparágakban, ahol a rugalmas munkaidő vagy a távmunka elterjedt, nem is tudják ezt kontrollálni. Az ilyen munkahelyeken elvárás is, hogy mindig elérhető legyen a munkavállaló akár telefonon, akár digitális kommunikációs csatornákon, ehhez meg nála, vele kell legyen az eszköz. Munkavállalói oldalról mindenesetre a munkahely iránti elkötelezettség, és a lelkiismeretesség jele is, ha valaki este vagy hétvégén is reagál az emailekre. A szakirodalom egyre inkább azt hangsúlyozza, hogy ez káros, a kiégéshez vezető út egyik fontos jelzése. Jelentek meg szabályozási igények azzal kapcsolatban, hogy munkahelyi leveleket és üzeneteket csak munkaidőben illik megválaszolni a munkavállalók nyugalmának biztosítása érdekében – és persze hosszú távon ez a munkaadó érdeke is. E törekvések egyelőre jellemzően egyes cégek policy előírásaiban jelentek meg, de például Franciaországban nemzeti szintre is emelték: az 50 főnél nagyobb cégek esetében a törvény előírja, hogy munkaidőn kívül nem szabad munkahelyi e-mailekkel vagy telefonokkal terhelni a munkavállalót. A törvény a „munkahelytől való elszakadás” jogával indokolja e szabályozást, amely egyébként 2017 januárjától él, de eredményességéről már akkor is vitatkoztak, a pandémia helyzet pedig biztosan sokat formált a hétköznapi gyakorlatban ezen is. Abban azonban a szakirodalom egyéséges, hogy káros jelenségről van szó, mely a produktivitás rovására megy, és kiégéshez vezet.
Milyen rövid és hosszú távú hatásai lehetnek a mobilfüggésnek? Az egészségügyi hatásokkal kapcsolatban készültek már tanulmányok?
Bár nagyon fontos kérdés, meglepően kevés tudományos eredmény született a témakörben. Ebben számos oka van, a legfontosabb, hogy nehéz elkülöníteni a különböző okokat és okozatokat. Sokan kiemelik például a szem egyre nagyobb mértékű romlását, ami az egész társadalomban kimutatható, vagy akár a hüvelykujjak ügyességének növekedését, de az alvászavaroknak is kiterjedt szakirodalma van az okostelefonfüggőség relációjában. A másik fontos ok, hogy nincsenek igazi kontrollcsoportjaink, olyanok, akik esetében bizonyos hatásokat egyértelműen kizárhatunk vagy számolhatunk vele, például olyan emberek nagy csoportja, akik egyáltalán nem néznek képernyőket. Nem tudjuk megbízhatóan különválasztani, hogy mondjuk egy alvászavaros ember esetében mekkora szerepet játszik az okostelefon, mekkora szerepet mondjuk a munkahelyi stressz, a klímaszorongás, a városi környezet zaj- és fényterhelése, vagy egy rossz étkezési kultúra. Mindegyik hathat, és hat is, ezért egy ember esetében is hosszabb távú, sokérzékelős, tényezőket kizáró és újra visszaépítő kutatásokra lenne szükség. A hatás kétségtelen, és fontos, hogy például az előbb megfogalmazott tényezők közül sokkal nem nagyon tudunk mit csinálni egyéni szinten, de pont az okostelefonhasználattal igen, ezért érdemes rá figyelni, hiszen változó mértékben, de biztosan mindenkire hat. Korábban említettem azt, hogy az okostelefon alkalmazások biológiai szintű függőségeket okoznak, ezek hosszú távú hatásait még csak sejthetjük, de mérni nem tudjuk.
S mi a helyzet a társadalmi hatásokkal? Azok pontosabban előrejelezhetők?
Rengeteg társadalmi hatása van a viselkedési formáktól kezdve a kommunikáció változásán át egészen az egyéni siker megítéléséig. A különféle vicces, vagy figyelmeztető társadalmi visszajelzéseknél azonban jóval mélyebb, hosszabb távú társadalmi változásokat hoz a digitális kultúra, aminek a fő hordozó eszköze jelenleg az okostelefon. Minél többet használjuk, annál inkább bízunk benne, rábízzuk magunkat, és nem veszünk észre például olyan jelenséget, hogy polarizálódik a társadalom, vagy hogy már inkább bízunk az algoritmusokban, mint az ismerőseinkben, holott mindkét folyamat valós és lezajlott. Ez a trend erősödni fog. Viszont társadalmi hatás az is, hogy számos negatív helyzetet ki tudunk küszöbölni az okostelefonok jóvoltából: például az információszegénységet vagy az eltévedést. Könnyebben boldogulunk egy-egy idegen nyelvi környezetben, javulhat az idősek életminősége, és így tovább. A lehetőségek száma sokkalta nagyobb, mint a kockázatoké. Érdemes lenne úgy gondolkodni, hogy ezen az eszközön keresztül rengeteg hatás érhető el, a kérdés az, hogy milyen módszerekkel, befolyásolással, szabályozással tudunk a jövő lehetséges forgatókönyvei közül minél több pozitívat megvalósítani. Személyes kutatásaimnak ez a lényege.
Nemzetközi összevetésben egyébként milyen a magyar helyzet?
Ilyen alaposságú, hiteles, egész országra kiterjedő kutatás ilyen kérdésekkel nemzetközi színtéren nincs. Külföldön eddig más tényezőket, más kérdésekkel vizsgálnak, ezért adataink sajnos összevethetetlenek.
Visszatérve a hazai adatokra, azt találták, hogy minden negyedik magyar okostelefon-függőnek tartja magát. Nekik mit érdemes tanácsolni, hogyan lehet erről „lejönni”? És hol az a pont, ahol már nagyon fontos a változtatás?
Ugyanannyi ember vallotta magát Magyarországon okostelefon függőnek, mint ahány alkoholista van az országban. Bár a két függőség és szenvedői között nincs kapcsolat. Nem réteg jelenségről, és nem elhanyagolható jelenségről van szó. A nyilvánvaló előnyök mellett számos kockázat is megjelenik, melyeket menedzselni kell, első lépésben tudatosítani, hogy a jelenség létezik, az általa okozott társadalmi hatások egyéni, és nemzeti szinten is megváltoztatnak. A technológia helyre kerülésének folyamata mindig lassú, és sok szereplő létezhet benne. Bízhatunk a szabályozó hatóságokban, az állam szerepében, a cégekben, a médiában, illetve önnön tudatosságunkban. Nagyon izgalmas volt, hogy amikor a társadalmi párbeszéd minőségével kapcsolatosan kérdeztük az embereket (ki a felelős, hogy az online társadalmi párbeszéd minősége megmaradjon), a válaszadók mindegyik szereplő fontosságát érzékelték, és körülbelül ugyanolyan arányban nevezték meg. Nagyon fontos és pozitív eredmény volt ez számomra, mert így van, ahhoz, hogy a negatív hatásokat kiküszöböljük, mindegyik szereplő kell. Kell a gyártók és alkalmazásfejlesztők társadalmi felelősségének növekedése (például képernyőidő kijelzése, kizsákmányoló, félrevezető üzleti modellek visszaszorítása, a figyelemrablás korlátozása), kellenek a szabályozó hatóságok, kell a társadalmi és tudománykommunikációs párbeszéd és kell az egyéni tudatosság is. Ez az, amit leginkább a kezünkben tartunk, és amit mi uralunk. A digitális kultúra kényelembe zár, és a figyelmünket követeli. A legjobb módszer az, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak: teljesítette a technológia azt az elvárást, amit megfogalmaztam felé? Pihentem vagy csak eltelt az idő? A beszélgetés elérte a célját, vag máshogy jobb lett volna? Valóban a legjobb és legolcsóbb terméket találtam meg? Biztos, hogy az ajánlott hír a legérdekesebb? Biztos, hogy egy döntéshez mindent látok, amire szükségem van? A technológia megoldásokat nyújt, de hogy melyik esetben mit kell használnunk, mi a legjobb nekünk, azt nekünk kell eldönteni. Amikor kell, használjuk, amikor valóban megold egy helyzetet, használjuk, amikor pedig azt érezzük, hogy igen is meg nem is, akkor ne használjuk. Az okostelefon nem végcél, csak eszköz. A figyelmünk pedig érték, a legnagyobb érték az üzlet szemében, kérjük meg az árát, és csak akkor adjuk oda, ha valóban értéket kapunk cserébe.
A témáról készült podcast adásunkat ITT hallgathatják meg.
Rab Árpáddal korábban a metaverzumról is beszélgettünk, ezt az adást ITT találják.