A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Molnár Tamás Kutatóintézet (MTKI) szeptember 5-i workshopjának témája az a felvetés volt, hogy vajon adaptálható-e korábbi korszakokra nézve a magyar hadtudományban megjelenő hadi kultúra fogalma – illetve mi az, ami ennek a leginkább megfeleltethető fogalom az angolszász szakirodalomban. A fogalmi kérdések áttekintése után került sor néhány regionális sajátosság elemzésére.
A regionalitás hangsúlyozásának ez esetben azért van jelentősége, mert ezek elsikkadtak, a fő trendek vizsgálata mellett. A 15–16. század fordulójától ugyanis igen nagy jelentőségű hadügyi változások zajlottak szerte Európában: különösen az itáliai háborúk működtek egyfajta „hadügyi laboratóriumként” a nagyhatalmak számára. Ezekről a folyamatokról régóta élénk diskurzus folyik a nemzetközi történetírásban.
A hazánkban sokáig egyeduralkodónak számító marxizáló történetírásnak köszönhetően főként azok a vélelmezett társadalmi változások álltak e viták előtérben, amelynek révén a feudális kötelezettségek rendszerén alapuló hadszervezetet felváltotta volna a zsoldos katonaság. A zsoldosokról azonban idővel kiderítették, hogy egyrészt Európa jó néhány központi régiójában, így Itáliában és Franciaországban már a 14. századtól jelentős szerepet játszottak a hadügyben, másrészt arra is fény derült, hogy bizony a legtöbb helyen még a 16. században is korábbi hadszervezeti formák éltek tovább, sőt reformálódtak, modernizálódtak.
Az utóbbi évtizedekben már gyakrabban esett szó a szorosan vett hadtörténeti, haditechnikai témákról, ezekből próbáltak meg egyes kutatók más tudományterületekre is érvényes következtetéseket levonni. 1988-ban jelent meg Geoffrey Parker nagyhatású The Military Revolution. Military Innovation and the Rise of the West 1500–1800 című könyve, amelyben az addig kifejezetten kora újkori jelenségként tárgyalt hadügyi változásokat már egészen a 15. század végéig vezette vissza, s tézisei szokatlanul élénk és zajos vitát váltottak ki a történészek körében. Parker szerint ugyanis Európa hadügyét ekkortól több, egymással szorosan összefüggő jelenség „forradalmasította”.
Ezek közül ő az úgynevezett olaszbástyás erődítési rendszer (trace italienne) elterjedését tartotta a legfontosabbnak, mert úgy vélte, hogy a 15. század végétől az évtizedekre állandósult itáliai háborúkban megszülető új erődépítészeti rendszer döntően befolyásolta az európai stratégiai gondolkodást is. A hadügyi forradalom jeleként emellett Parker a hadseregek létszámának emelkedését és a gyalogság előtérbe kerülését emelte ki, mivel az újonnan kiépített erődöket már csak olyan módszeres ostrommal lehetett bevenni, amelyeknek óriási ember- és hadianyagigénye volt. Parker szerint mindezek döntő hatást gyakoroltak a kora újkori államfejlődésre, sőt a gazdaságra és a társadalomra is. Parker markáns álláspontja főként az újkor kutatóitól kapott megfontolandó kritikákat, ám a középkorászoknak is akadt jócskán hozzáfűznivalójuk.
Ám ezekből, a főleg a technikai fejlődés jelenségeire építő, a különféle lőfegyverek térnyerésére koncentráló elméletekből újabban rendre ki szokott maradni, hogy az új típusú gyalogság fegyverzetének másik darabja, a pika valójában milyen döntő befolyást gyakorolt az egész európai hadügyi kultúrára. E korszakban ugyan az ostromtüzérség mellett a kézi lőfegyverek is rohamos fejlődésen mentek keresztül, s ennek köszönhetően Európa centrális területein alig néhány évtized alatt teljesen kiszorították a hagyományos számszeríjakat a harctéri használatból. Ugyanakkor az olcsóságuk és könnyű kezelhetőségük miatt teret nyerő új lőfegyverek használata – mint azt a magyar vagy épp a török könnyű lövészgyalogság példája is jelzi – nem igényelt magától értetődő módon kötelékkiképzést.
Emellett sokkal óvatosabban kellene viszonyulni a lovasság jelentőségének csökkenését hangoztató nézetekhez is. Bár igaz, hogy a hagyományos „feudális” kiváltságokon alapuló hadszervezet tagjaiként katonáskodó lovagok – és lovasok – jelentősége több országban is csökkenő félben volt, de azért továbbra is a régi nemesi réteg képezte a kora újkori európai lovasság magját. Sőt, amint azt a kora újkor csatái mutatják, a lovasság szerepe az új, professzionális zsoldoshadseregeken belül is meghatározó maradhatott: önmagában a tűzfegyverek alkalmazása még nagyon sokáig nem tudta elvitatni e fegyvernem csatadöntő szerepét a harctéren. Ráadásul, mint látni fogjuk, Kelet-Európában, a hatalmas nyílt térségek uralásáért folyó küzdelmek, az ott addig szinte egyeduralkodó tatár könnyűlovasság elleni harc épphogy nem a nehézkesen mozgatható gyalogság, hanem a – tatárokhoz, törökökhöz hasonló – könnyűlovasság térnyerését hozta el.
E rendkívül fontos időszak általános trendjeire és regionális sokszínűségére kívánunk reflektálni készülő kötetünkben. Hiszen világossá vált, hogy a 16–17. században kialakult egyfajta sajátos kelet közép-európai hadi kultúra, amely mind a fegyverzet, taktika, mind a szervezet, vagy a harcosok mentalitása tekintve számos összetartozó elemet mutatott, így ezek összessége sajátos önálló entitásként tudott megjelenni a korszak európai hadviselésében.
Szöveg: B. Szabó János