2022. március 19-én a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Danube Institute közös szervezésében angol nyelvű nemzetközi konferenciát tartottak Budapesten, a Lónyay‒Hatvany Villában „A posztliberális fordulat és a brit konzervativizmus jövője” címmel.
A konferencia a rendező intézmények vezető képviselőinek megnyitó beszédeivel kezdődött. Deli Gergely, az NKE rektora a következő idézettel nyitotta meg a konferenciát: „Csak változás árán maradhatunk hűek önmagunkhoz”. A rektor szerint a konzervativizmus nem korlátozódhat a múlt értékeinek megőrzésére, a konzervatívok nem utasítják el a változást, de természetes fejlődés során kialakult történelmi keretekbe illeszkedő módon valósítják meg azt, és nem akarnak ideológiai konstrukciókat ráerőltetni a társadalomra. A rektor hangsúlyozta, hogy az NKE kettős küldetése egyrészt a bevált értékekhez való ragaszkodás, másrészt viszont készség a folyamatos tanulásra a felmerülő új kihívásokhoz való sikeres alkalmazkodás érdekében.
Phillip Blond, a ResPublica intézet alapító igazgatója és az NKE vendégprofesszora, akitől a konferencia ötlete is származott, bevezetőjében kiemelte, hogy a liberalizmus mint egyeduralkodó politikai filozófia kora véget ért. 2010 után világossá vált, hogy a gazdasági liberalizmus túl nagy terhet rak az egyszerű dolgozókra, és főként az elitek érdekét szolgálja. A posztliberalizmus ahhoz a szabadsághoz kíván visszatérni, amelyet a liberalizmus a gyakorlatban megtagadott. Ellenzi az ideológiák mindenáron való rákényszerítését a társadalomra, követői számára tanulságként szolgálhat a közép-európai (lengyel és magyar) „unortodox” gazdaságpolitikák sikere, azonban Blond nézetei szerint a sikeres politizálás záloga az egyetemességben rejlik, mivel a nacionalizmus csak egy bizonyos etnikai csoport, nemzet, vagy ország javát keresi, és a posztliberalizmus szükségszerűen bukásra van ítélve, amennyiben nem sikerül keresztény alapú egyetemes választ adnia a globalista liberalizmus kihívására.
Hörcher Ferenc kutatóprofesszor, az NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet igazgatója a magyar politikai gondolkodás és kultúra „aranykorát” jelentő Osztrák‒Magyar Monarchia időszaka épített örökségének jelentőségére emlékeztette a konferencia résztvevőit, rámutatva az Országház épületének hátterében tetten érhető brit inspirációra. Utalt a brit és a magyar ősi alkotmányok hasonlóságára, és a magyar alkotmányos politikai elitek körében a Széchenyiektől Bethlen Istvánig tetten érhető anglofil gondolkodásra, amelynek örökségéhez édesapja révén ő maga is kötődik. Álláspontja szerint a brit konzervativizmus kutatásának, így e konferenciának a tétje a jelenlegi orosz‒ukrán fegyveres konfliktus fényében jelentősen megnövekedett.
John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke hangsúlyozta, hogy őt magát is érdekli, hogy valójában mi is az a posztliberalizmus. Kiemelte a progresszív baloldal által támadott alapvető liberális társadalmi értékek megőrzésének fontosságát, hiszen mára a klasszikus liberalizmus egyik legfontosabb alapértéke, a szólás szabadsága is vitatott kérdéssé vált. Kitért a társadalom és a gazdaság közötti viszonyra, valamint a nemzeti gondolat morális értékére, és ráirányította a figyelmet a nem választott kötelezettségek jelentőségére a társadalom fenntartásában, hiszen csak azok számíthatnak segítségre másoktól, akik ezeket maguk számára kötelező érvényűnek ismerik el.
A konferencia első szekciója a „Liberalizmus és konzervativizmus, megtagadás vagy bekebelezés?” címet viselte, és Hörcher Ferenc levezető elnöksége alatt a liberális és a konzervatív paradigma egymáshoz való viszonyát vizsgálta meg.
Az első előadó Dr. Christopher Fear volt a Hull-i Egyetemről, aki a konzervativizmus „két arcát” mutatta be a Brit Konzervatív Párt politikáján keresztül. Michael Oakeshott szerint a konzervativizmus két arcát a „kétely” és a „hit” jelenti. A konzervatív kétely politikája a gyakorlati bölcsesség (prudencia) erényén alapul, míg a hit politikája a történelmileg bevált intézmények keretei közötti sikeres emberi élet kritériumai köré szerveződik, az egyéni előrejutás és az eudaimonia (boldogság) megvalósítását helyezve előtérbe. Fear szerint a Konzervatív Pártnak ragaszkodnia kell a kételyhez a hiten alapuló egyenlősítő politikával szemben, és az egész társadalomban érvényesülő közjóra kell törekednie. A konzervativizmus elfogadja az egyenlőtlenséget, mivel az emberek között természetes különbségek vannak, és a társadalmi közjó érdekében szükség van meritokratikus hierarchiára. Fontosnak tartja a hűséget, a tekintélyt és a szentséget, nem csupán a szabadságot és az egyenlőséget hangsúlyozza. A Konzervatív Párt a szavazóbázis tekintetében előnyben van a liberálisokkal és szocialistákkal szemben a sikeres élet gondolatának középpontba állításából fakadóan, és a jövőben is sikeres maradhat, ha ráérez arra, hogyan lehet koherens programot kidolgozni az egyéni előrejutást lehetővé tevő valódi intézmények helyreállítására, megerősítve ezáltal új, munkásosztálybeli szavazóbázisát.
Kit Kowol (King’s College London) előadása a konzervativizmus és a liberalizmus közötti ideológiai küzdelem vizsgálata terén a II. világháború időszakából levonható tanulságokra fókuszált. Vizsgálata tárgyát az R. A. Butler által 1940-ben alapított Central Committee for National Policy (Központi Bizottság a Nemzetpolitikáért) történelmi szerepe képezte, amely intézmény célja egy, a háború utáni új Anglia létrehozására irányuló program kidolgozása volt konzervatív és nemzeti értékek mentén. Butler olyan jelentős politikai gondolkodókat nyert meg az ügynek, mint Edward (Max) Nicholson, Oliver Franks, William Weir, valamint a magyar származású szociológus Mannheim Károly. A CCNP az ősi alkotmányos szabadságot új tekintélyelvű elemekkel próbálta összekapcsolni, és nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy az egyes állampolgárokban erős elkötelezettséget alakítson ki a nemzet és a keresztény értékek iránt. Ezt a célt főként az oktatás és nevelés reformján keresztül tartották elérhetőnek. Az 1942 szeptemberében közzétett tervezeteikben olyan szervezetek felállítását javasolták, amelyek lehetőséget adnak az ifjúságnak az állam szolgálatára, egyéni kiképzésen és közösségi fegyelmen keresztül. A javasolt intézkedések némelyike meg is valósult olyan államilag támogatott ifjúságfejlesztő programokban, amelyek az állam iránti hűségre való nevelést a természeti környezet védelmével és a nemzeti történelem tanulmányozásával kapcsolták össze.
Dr. Kevin Hickson (Liverpooli Egyetem) előadásában a brit konzervatív jobboldal múltját, jelenét és jövőjét vette górcső alá. Az 1970-es évek óta a Konzervatív Párt jobbszárnyát a neoliberális gazdaságpolitikával azonosítják, ez azonban nem mindig volt így, és sok probléma forrásává vált, mivel több konzervatív alapértékkel is szembement, hiszen a múltban a toryk gyakran hangoztatták a szabadpiacon alapuló gazdasággal szembeni kételyeiket. Hickson véleménye szerint a thatcherizmus aláásta a konzervatív értékrendet, és olyan újgazdag réteget hozott létre, amely tönkretette a brit gazdaság hagyományos szereplőit. Napjaink posztliberális konzervatív politikai gondolkodásában ismét tetten érhető a nemzeti érdek hangsúlyozása, amely antimodernista megközelítésmóddal, és az „angolság” erőteljesebb hangsúlyozásával párosul.
Az első szekció élénk vitával ért véget, melybe a közönség soraiból is számosan bekapcsolódtak, olyan témákat érintve, mint a társadalmi és a gazdasági liberalizmus, valamint a klasszikus és új liberalizmus egymáshoz való viszonya, a thatcherizmus megítélése, valamint a Brexitből levonható tanulságok.
A második ülés levezető elnöke Phillip Blond volt, és a brit konzervativizmus élő és halott hagyományait vette vizsgálat alá.
A szekció első előadója, Dr. Matt Beech (Hull-i Egyetem) a Brexit korának konzervatív hagyományairól beszélt. Véleménye szerint a Konzervatív Párt többféle hagyományhoz is kapcsolódik, és a párton kívülről érkező új impulzusok irányában is nyitott, sőt az élő konzervatív hagyomány gyakran a Konzervatív Párton kívül található meg. Munkásosztálybeli szavazók milliói akarták otthagyni az Európai Unió kozmopolita kísérletét, és a kilépés vagy bennmaradás kérdésköre még évekkel a népszavazás után is meghatározza a brit politikai közbeszédet. Beech szerint azonban ez csak a jéghegy csúcsa. Az önrendelkezés visszaszerzésének igénye mélyen gyökerezik a brit társadalomban, ez juttatta jelentős parlamenti többséghez Boris Johnson kormányát, és jelzi a brit politikai kultúra fordulatát. A néhai Sir Roger Scruton mutatott rá arra, hogy a demokráciák a kormány, az ellenzék, és valamennyi politikai párt által egyaránt vallott nemzeti elkötelezettségnek köszönhetik létüket. Beech szerint a liberalizmus minden politikai ideológia „anyja”, a konzervativizmus és a szocializmus is belőle nőtt ki. Álláspontja szerint a klasszikus liberalizmus a kereszténységen alapuló nemes hagyomány, amely nélkül nem beszélhetnénk az egyéni szabadságjogok elismeréséről. A posztliberális problematikát a kortárs liberalizmusnak a marxizmus különböző formái által okozott elfajulása váltotta ki, mely a Foucault, Derrida és Lyotard által képviselt francia posztmodernizmus hatására vezethető vissza. Ez a szélsőséges individualizmus és relativizmus gyökeresen szemben áll a konzervativizmus alapját képező hagyományos közösségekkel, és a velük összhangban megnyilvánuló velünk született emberi méltóság tiszteletben tartásával.
Dr. David Jeffery (Liverpooli Egyetem) a brit konzervativizmus posztliberális fordulatának bizonyítékait vizsgálta meg egy olyan kutatáson keresztül, amely a posztliberalizmus jelenlétének mértékét vizsgálta a kortárs Brit Konzervatív Pártban, mind a parlamenti képviselők, mind a szavazótábor körében. Előadása elején Jeffery négy pontban összefoglalta, hogy mit ért posztliberalizmus alatt, majd pedig a Konzervatív Párt 2019-es kormányfőjelöltjeinek beszédeit elemezte, és megállapította, hogy a beszédek szoros olvasása alapján alig mutatható ki bármiféle posztliberális irányultság, mivel ezek mindegyikében alapvetően liberális eszmék fogalmazódtak meg. Jeffery empirikus adatokat elemezve megvizsgálta a posztliberális gondolkodás elemeinek jelenlétét a konzervatív szavazók értékpreferenciáiban is, megalkotva egy skálát, amely alkalmas lehet az egyes pártok szavazói körében megnyilvánuló posztliberalizmus mérésére. Vizsgálata alapján nem meglepő módon a konzervatív párt szavazói körében inkább tetten érhetők posztliberális értékek, mint a munkáspárti szavazók körében, viszont ezek a konzervatív posztliberális szavazók nem voltak megfelelő mértékben képviselve a párt kormányfőjelöltjei körében. Mindezek alapján a párt előtt álló feladat a választók posztliberális attitűdjeinek való nagyobb megfelelés.
Daniel Pitt, az NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet ösztöndíjas kutatója a környezet konzervatív, posztliberális megközelítési lehetőségét mutatta be az oikophilia, az otthon szeretetének görög fogalmából kiindulva. Előadásában a mellett érvelt, hogy a konzervatív környezettudatosság különbözik a liberális és „woke” felfogástól, és egy önálló konzervatív környezeti hagyományon alapul, amelyet Edmund Burke, William Wordsworth, Roger Scruton, Wendell Berry és Adrian Vermeule nevei fémjeleznek. Pitt szerint a környezettudatosság posztliberális konzervatív megközelítésmódja hét alapelv köré szerveződik: oikophilia, a gondos megőrzés (trusteeship), lokalizmus, nemzedékek egymás iránti felelőssége, kegyesség, tartozás valahova, és gyakorlati bölcsesség (prudencia). Ez az élő hagyomány elvezethet egy olyan koherens kormányzó eszmerendszerhez, amely fenntartható, tiszta és zöld intézkedéseket tud meghozni..
Az ülés a kiváló angol történész és újságíró Andrew Roberts (King’s College London és Stanford Egyetem) felkért hozzászólásával zárult, aki kifejtette gondolatait az elhangzott előadások által felvetett kérdésekről, és néhány személyes emléket is megosztott a jelenlevőkkel általa személyesen ismert korábbi és jelenlegi politikai gondolkodókkal és gyakorlati politikusokkal kapcsolatban.
A harmadik szekciót Daniel Pitt elnökölte, és a posztliberális konzervatív perspektívákat és alapelveket vette górcső alá. Az első előadó a világhálón keresztül bejelentkező Prof. Eric Kaufmann (Londoni Egyetem) volt, aki a klasszikus liberalizmus alapértékeinek fontosságát hangsúlyozta a konzervativizmusban, és felhívta a figyelmet a jelenlegi kulturális veszélyhelyzetre, amely a magaskultúrában tapasztalható intézményesült konzervatív-ellenesség eredménye. Véleménye szerint létfontosságú, hogy a konzervatívok a másodlagos jelentőségű gazdasági kérdések helyett a kultúra kérdéseit helyezzék előtérbe. Kaufmann szerint nagy szükség van arra, hogy a konzervatívok és a klasszikus liberálisok közösen utasítsák el a progresszív cenzúrát és az eltörlés kultúráját, és kiálljanak a szabadság mellett. A kulturális liberális és kulturális szocialista világnézet nagymértékben befolyásolja a fiatalabb nemzedékek gondolkodását, és mélyen előítéletessé teszi őket a konzervativizmussal szemben. A szabadságra leselkedő ezen veszély aktivisták tevékenységének következménye, akik olyan mélységesen intoleráns kultúrát akarnak létrehozni, amelynek semmi köze a liberalizmushoz. Ezek a mélyen illiberális progresszív aktivisták korlátozzák a szólás szabadságát, és totemként vallásos tiszteletben részesítik a történelmileg hátrányos helyzetű identitáscsoportokat. Ez a „woke” ideológia az 1960-as évekre vezethető vissza, amikor a kulturális szocialista értelmiségiek szembe fordultak saját etnikai csoportjaikkal, a konzervatív eszmék erőszakos elutasítását hirdették, és a multikulturális sokszínűség jegyében arra buzdították a kisebbségeket, hogy ne is próbáljanak meg beilleszkedni a többségi társadalmakba. A legnagyobb problémát Kaufmann szerint az jelenti, hogy a konzervatív politikai vezetők visszariadnak a kultúrharccal kapcsolatos ügyekben való állásfoglalástól. A kormányoknak felül kellene írni az egyetemek és az aktivista emberjogi bíróságok törekvését, mivel az egyén vélemény- és szólásszabadsága fontosabb. Nem lenne szabad megengedni, hogy az egyetemek „woke” nyilatkozatok tételére kötelezzék munkatársaikat. A politikai nézet felvállalásához való jog mindenkit meg kellene illessen. A klasszikus liberálisok és a konzervatívok által egyaránt elfogadott negatív szabadság fontosabb érték, mint az arányosság és a sokszínűség követelése.
Dr. James Orr (Cambridge-i Egyetem) előadásában a kereszténység és a posztliberalizmus viszonyát járta körbe, hangsúlyozva a metafizika fontosságát a brit konzervatív sőt még a Locke-i liberális hagyományban is. A keresztény metafizika kulcsszerepet játszik a kortárs posztliberális nézetekben is. John Rawls megpróbálta kiküszöbölni a „Jó” bármifajta koncepcióját az igazságosság filozófiájából, de úgy tűnik, nem lehetséges az igazságos társadalomról a közjó fogalma nélkül gondolkodni. A metafizika csak vallási töltettel működik, a hiperprogresszivizmus a kereszténység mutációja. Jó és Rossz metafizikai ellentétén alapul, és a megváltást a nyugati társadalom teljes intézményrendszerének lebontásától várja. Egyedül az államnak van ereje ezzel szemben fellépni, máskülönben csak a közrend teljes felbomlásával járó kataklizma állíthatja meg. A teológiai megalapozottságú posztliberalizmus feladata, hogy megmentse a liberalizmust önmagától, előtérbe helyezve a közjó fogalmát a szabadság és az emberi természet helyes felfogásán keresztül.
Phillip Blond a jelenlegi orosz‒ukrán konfliktussal kapcsolatos reflexióval indította előadását, kifejezve elutasítását a nacionalizmussal szemben, mely, véleménye szerint szükségképpen a nemzetállamok közötti háborúhoz vezet. Álláspontja szerint a Jó csak birodalmi és egyetemes lehet. Ezért a posztliberalizmusnak is egyetemes érvényűnek kell lennie a zsidó vallásból eredő keresztény értékrendre alapozva. Blond számára a liberalizmus és a „woke” kultúra lényegét tekintve azonos, mivel a liberalizmus nem ismeri az objektív Jó fogalmát. Csak a birodalmak tudnak toleránsak lenni, és ez alapján különbséget kell tenni jó és rossz birodalmak között. A zárt, etnikai alapú birodalmak, mint az orosz vagy náci német birodalmak rosszak, a posztliberális tervet egy nyitott birodalom keretei között kell megvalósítani, amely a legbefogadóbb és legnyitottabb birodalom, a Római Birodalom történelmi példáját követi. Blond szerint nincs más alternatíva, a posztliberális civilizációnak egy „jó birodalom” jellemzőivel kell bírnia.
A konferencia negyedik és egyben utolsó ülése egy Phillip Blond által moderált vita volt a posztmodern kihívásokról. A beszélgetés résztvevői Danny Kruger brit konzervatív parlamenti képviselő, és John O’Sullivan, a Danube Institut igazgatója voltak. Kruger az egyén különleges értékének keresztény eredetét emelte ki, és kifejtette véleményét a liberalizmus helytelen útra térésének okairól, a pandémiára adott kormányzati válaszokról, és az Ukrajnát ért orosz támadás által kikényszerített globális együttműködésről, valamint a kultúráért folyó ideológiai küzdelem csatározásairól. Kruger szerint fontos, hogy a fiatalok lehetőséget kapjanak az építő jellegű aktivizmusra.
John O’Sullivan a konferencia során felmerült kérdésekre reagált. Kifejtette véleményét a birodalom és nemzetállam fogalmaival, valamint a posztliberalizmus eredetével kapcsolatban. Vitatkozott Blondnak a birodalmak szükségességére vonatkozó nézetével, rámutatva az egyes államok és birodalmak kialakulása mögött tetten érhető eltérő történelmi körülményekre. O’Sullivan szerint a Brit Birodalom sikeresen át tudott alakulni nemzetállamokká, az Európai Unió viszont olyan transznacionális államszerveződés, amely a birodalom irányába mutat, és ez összeegyeztethetetlen a demokráciával, amelyhez nemzetállamra van szükség, valószínűleg egy etnikumhoz tartozó többséggel. Ezután a Thatcher-kormány politikájáról, és a társadalmi nemek elméletének társadalmi következményeiről beszélt még, és a mellett érvelt, hogy a feminizmusnak meg kellene maradni azon keretek között, amelyek még nem teszik lehetetlenné férfiak és nők együttélését és együtt maradását, amely elengedhetetlen a társadalom jövőjének biztosítása érdekében.
A konferencia a közönség felé is megnyitott vitával fejeződött be, melynek során a civilizációk közötti összecsapásról, a fiatal generációkat veszélyeztető túlzott online jelenlétről, a civil társadalom politikai jelentőségéről, az állam kulturális felelősségéről, és a liberalizmus utáni keresztény újjászületés esélyeiről folyt élénk eszmecsere. A konferencia lezárásaként Phillip Blond ismételten hangsúlyozta, hogy csak az egyetemes érvényre törekvő birodalmak képesek megvédeni a különbözőségeket.
A konferencia teret biztosított a posztliberalizmus jelenségkörével kapcsolatos számos különböző politikai és filozófiai szempontú megközelítésnek, rámutatva annak összetett természetére és szemeink előtt zajló folyamatos alakulására. Az előadók leginkább két területtel kapcsolatban, a klasszikus liberalizmus és a mostani „woke” progresszivizmus egymáshoz való viszonyával, valamint a birodalmak és nemzetállamok kérdéskörével kapcsolatban képviseltek gyökeresen szembenálló nézeteket. A konferencia résztvevői élénk és igen magas tudományos színvonalú tanácskozásnak lehettek tanúi, melynek során a válaszok mellett olyan újabb kérdések is felmerültek a konzervativizmus és a posztliberalizmus viszonyát, valamint ezen fogalmak jelentéstartalmát illetően, amelyek fontos mérföldkőnek tekinthetők a kortárs politikai gondolkodás folyamatosan zajló diskurzusában.
Tóth Kálmán
tudományos segédmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet