Az idei, éves politikaelméleti és eszmetörténeti konferencia a politikai közösség és kollektív identitás témáját járta körül.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpontjának (EJKK) Molnár Tamás Kutatóintézete és a Politika és Államelméleti Kutatóintézete (MTKI PÁK), valamint az Eötvös Loránd Kutatóhálózat Politikatudományi Intézete szervezésében rendezett konferencia első szekciója a kollektív identitások alapmintázatairól szólt, ahogy azok a magyar politikai gondolkodásban megjelentek. A kollektív identitást leginkább akkor találhatjuk a viták középpontjában, ha politikai cselekvés alapját nyújtja, és olyan eszmei alapokat képes teremteni, amelyek alapvetően változtatják meg egy politikai közösség értékrendszerét.
Petneházi Gábor, az NKE Eötvös József Kutatóközpont főmunkatársa előadásában a kollektív identitás mintázataiban megjelenő azon kettősségre mutatott rá, amely meglátása szerint a XVI. sz. második felének Magyarországát jellemezte. Kiemelte, hogy ez a század döntő periódus volt a nemzetté válás szempontjából, amelyben meghatározó szerepe volt a külső fenyegetettségnek, és a legfőbb identitásképző elemnek a hiányt – a területi integritás hiányát és a kulturális hanyatlást – nevezte meg.
Az előadás során végigvette, miként jelenik meg a korszakban és válik a nemesi gondolkodás részévé az elszenvedett veszteségek nyomán az országegyesítés igénye, valamint jelenik meg a műveltség egyre szélesebb körben észlelt hiánya nyomán a kulturális felemelkedés programja az értelmiségi gondolkodásban. A XVI. században kulturális forradalom zajlott, ám miközben a két törekvés egy ideig párhuzamosan haladt, a sikertelen erőfeszítések idővel bezárkózást eredményeztek a politikai hagyományban, a „politikai nemzet” pedig mintegy felülkerekedett a „kultúrnemzeten”.
Zászkaliczky Márton, a Károli Gáspár Református Egyetem kutatója a nemzettudat XVI. századi gyökereiről szólva kiemelte, hogy egyfelől mindenképpen összetett, több rétegű identitástudatokról beszélhetünk (mint például az erdélyi szászok többes identitása, a mezővárosok magyar református öntudata, stb.), másfelől a korszak írott forrásaiban sem figyelhető meg egységes ország- és népnévhasználat vagy nemzetfogalom. Már csak ezért sem helyes a későbbi értelmezések visszavetítése a korszak szövegeire.
Az MTKI részéről Nagy Ágoston a rendi politikai közösség és a honvédelmi kötelezettségek viszonyára összpontosított az 1808-as diéta, azon belül is a nemesi felkelés szabályozásáról szóló viták kontextusában. Kiemelte, hogyan érhető tetten az érvek ütköztetésében a nemesség belső, elsősorban vagyoni alapú, gyakorlati osztálytagozódása éppúgy, mint a nemesi egyenlőség ezzel párhuzamosan létező normája, a nemesi identitás olyan kulcstényezője, amilyen a katonai érdemek fontossága, valamint és a hadi kötelezettségvállalás általános belső igénye. A nemesség egyértelműen ragaszkodott az önkéntes katonai hozzájáruláshoz, amit a sorozásnál magasabb morális kategóriának tekintett.
A szekciót lezáró előadásában az NKE kutatója, Tóth Kálmán vázolta báró Eötvös József és Simor János hercegprímás 1869-es levélváltása alapján, hogy miként vélekedett a vallás- és közoktatásügyi miniszter az európai politikai közösség alapértékeiről, ezen belül a vallásszabadságról. Amint arra Tóth Kálmán rámutatott, a liberális politikus és hívő katolikus Eötvös nem tartotta kölcsönösnek az állam és az egyház viszonyát. És mivel a (nyugati) civilizáció alapját a keresztény vallásban látta, éppen azzal igyekezett megnyerni a hercegprímást – sikertelenül – a katolikus autonómia ügyének, hogy felhívta a figyelmét arra a veszélyre, amely egy állammal összefonódott egyházat az állam ellen irányuló érzület okán – mintegy járulékosan – állandóan fenyeget.
Szöveg: Békefi Miklós
Fotó: Szilágyi Dénes