Milyen volt Magyarország kapcsolata Lengyelországgal, a Szentszékkel és Romániával egy-egy kiemelt történelmi pillanatban? E kérdésről elmélkedtek a Közép-Európa Intézet kutatói.
Az NKE Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa Intézetéből három történész is előadással készült a szeptember 24-i Kutatók Éjszakája elnevezésű programsorozatra. Mitrovits Miklós tudományos főmunkatárs A magyar-lengyel ellenzéki kapcsolatok a kései szocializmusban címmel, Hatos Pál intézetvezető Keleti politika – Nyugati gyökerek? A vatikáni „Ostpolitik” eszmetörténete címmel, míg Zahorán Csaba tudományos munkatárs Történetírás és/vagy nemzetépítés: a centenáriumi időszak a román public historyban címmel tartott előadást az NKE főépületében.
Tagolt ellenzéki mozgalmak a szocializmusban
Mitrovits Miklós előadása a lengyel és a magyar ellenzék tagolódását, ezek eltéréseit és a köztük kialakuló, egyre erősödő kapcsolatot mutatta be a szocializmus idején. A lengyel ellenzéki mozgalom főleg a parasztság és diákság körében erős társadalmi ellenállásra, valamint legális, azaz be nem tiltott intézményekre (kiemelten a lengyel katolikus egyházra és a „béketáborban” egyedülállóan létező önálló katolikus egyetemre) támaszkodhatott. Lengyelországban rövid ideig, 1980–81 között legális ellenzéki mozgalom is működhetett, ez a sokak által jól ismert, Lech Wałęsa által vezetett Szolidaritás. Ezzel szemben Magyarországon az egyháznak nincs hasonló szerepe, a társadalmi ellenállást pedig 1956-ban letörték. A politikai ellenzéket elsősorban a rendszerkritikus (gyakran szélsőbaloldali) gondolkodók és az ötvenhatosok jelenítik meg. Emellett a tiltott kategória mellett tűrt szerepben, azaz kvázi legálisan jelenik meg a kulturális ellenállás (vidéki folyóiratok értelmiségi köre, illetőleg a népinek nevezett írók). Később a szintén legálisan létező Bibó István Szakkollégium válik fontos terepévé az ellenzéki mozgalomnak, ami így semlegesebb témákkal (leszerelés, környezetvédelem stb.) igyekezik szélesebb rétegekhez eljutni.
A két ország ellenzéke folyamatosan keresi a kapcsolatot egymással, a magyar ellenzék körei pedig sokat tanulnak a lengyel ellenzék hasonló szereplőitől. A demokratikus ellenzék eltanulja a Szolidaritástól a szamizdat és a repülő egyetemek (magánlakásokban, zárt terekben rendezett illegális előadások) intézményét. A „tűrt” magyar irodalmárok a közép-európai identitás időszerű gondjairól lengyel katolikus szerzőkkel tudnak egyeztetni. A diákok a nemzetközi antimilitarista mozgalom ernyője alatt Varsóban, majd Budapesten rendeznek nagyszabású, a hatalom által vegzált, de végül be nem tiltott konferenciát. A két ország ellenzékének közös szervezete, a Magyar–Lengyel Szolidaritás viszonylag későn és megkésetten, 1989 februárjában jön végül létre.
Az előadás fő konklúziója szerint Magyarországon 1989 előtt mindhárom rendszerváltó pártra a legjelentősebb külső hatást a lengyel ellenzékiek és a lengyel események gyakorolták.
A szuverén államisággal rendelkező egyház
Hatos Pál előadása a II. Vatikáni Zsinat, és az ekkor megszülető vatikáni diplomácia iránytű, az Ostpolitik hatását elemezte, aminek vizsgálata bizonyos, a Kelet és a Nyugat között ma is kitapintható feszültségek jobb megértését segítheti. Az előadás 1964. szeptember 15-ével kezdődik, amikor is a Szentszék képviselői Budapesten diplomáciai egyezményt, részleges megállapodást kötöttek a Magyar Népköztársasággal. Ekkor még a közismerten kommunistaellenes XII. Pius pápa által kinevezett magyar bíboros, Mindszenty József az USA budapesti nagykövetségén tartózkodott. A megállapodás létrejötte azt fejezte ki, hogy a kommunizmus ellen küzdő „vértanú egyház” ideje leáldozott. Az egyezmény az akkor igencsak elszigetelt magyar diplomácia és az egész keleti tömb komoly sikere volt. A változást két, elődeitől jelentősen eltérő irányt képviselő pápa, XXIII. János és VI. Pál érték el. A II. Vatikáni Zsinat ugyanis jelentős fordulatot hozott az egyház életében, hiszen azt az üzenetet közvetítette, hogy az egyház nem fordulhat el a világtól, s a kor szelleméhez illeszkedő álláspontot kell kialakítania az emberiség sorsdöntő kérdéseiben. Az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata, amely az egyén elidegeníthetetlen jogait hangsúlyozza, új humanizmus ígéretét hordozta, ahogy az ellentétes világnézeti táborok közötti párbeszédet szorgalmazó UNESCO is, ekkoriban erősödnek meg a katolikus nyugati országokban a szociáldemokrata pártok, s az ökumenikus mozgalom gyakorlati eredményeként Nyugat-Európában szárba szökkennek a felekezeti határokon túllépő kereszténydemokrata pártok. A világ felé nyitó, a marxizmus és a szociális kérdések iránt egyáltalán nem közömbös pápák egyházi mértékkel számolva rövid idő alatt igencsak megváltoztatták az egyház kommunikációját, az egyház és a társadalom viszonyát, de éppúgy az egyház belső életének legfőbb formáját, a liturgiát is. Az, hogy a két „reformpápa” mára a katolikus egyház szentjei közé emelkedett, jól jelzi, hogy a Szentszék ma is hivatalosnak tekinti álláspontjukat.
Az 1964-ben aláírt budapesti megállapodás nem csak praktikus célokat követett, nem csupán arról szólt, hogy meg kell állapodni az egyház érdekében a kommunista állammal, hanem arról is, hogy az egyház nem zárkózhat el egyetlen társadalmi gondolattól, és egyetlen hatalmi rendszertől sem, ha saját híveit meg akarja őrizni. Az Ostpolitik, azaz a megújulás diplomáciájának kísérleti helye pedig Magyarország lett. Egyrészt azért, mert soha nem volt szinte kizárólagosan katolikus ország, mint például Lengyelország. Másrészt, mert a hazai felekezeti hagyományok nagyon hasonlítanak a fontos terepnek érzett németországi állapotokhoz. A Szentszék kísérlete abból a szempontból sikerült, hogy a rendszerváltásig, sőt később is a magyarok által egyik leghitelesebbnek tartott társadalmi intézmény az egyház volt. Hiába volt alávetve, béklyóba kötve politikailag. Ám az Ostpolitik mögött álló antropológiai optimizmus nem költözött be a közép-európai szívekbe. A magyar hívek inkább tekintik szentnek a „baloldali fordulat” áldozatává vált Mindszenty bíborost, mint a ténylegesen szentté avatott reformpápákat.
Miben tér el az emlékezetpolitika és a történettudomány?
Zahorán Csaba előadásában a román ismeretterjesztő történetírás és az emlékezetpolitika viszonyát vizsgálta. Ehhez a „román Rubicon”, azaz a Historia vonatkozó lapszámaiban olvasta át Nagy-Románia 1918–1920 közötti létrejöttéről szóló tanulmányokat. Aligha kérdés, hogy a történelemírás a kezdetekben nemzetépítő tudomány volt, ám fokozatosan eltávolodott ettől az emlékezetpolitikai szerepétől, és saját tudományos teret hozott létre. Az előadás fő kérdése így az volt, hogy a román szerzők mennyire művelik korszerű értelemben vett tudományos tevékenységként a történelmet, másképpen: mennyire szolgálja a szerzők saját történeti narratívája a nemzetállam-építést. Az elemzett cikkek alapján a román történetírás fő sodra nem szakadt el a hagyományos nemzetépítő történelemtől, amit az mutat, hogy a román nemzeti egységtörekvések bemutatása bár finomodva, de azért még mindig erős nemzeti objektíven keresztül történik, csakúgy, mint 1989 előtt. Jól mutatja ezt, hogy az elemzett cikkek szerzői sokszor kritikátlanul, kommentár vagy értelmezés nélkül idézik a korabeli forrásokat. Néha elmarad az elemzésük is, ami azt sugallja, hogy gyakorlatilag azonosulnak a korszak egy-egy fontos román politikusának az álláspontjával. A korábbi reflexek továbbélését egyes szerzők vonatkozásában magyarázhatja úgy a megszokás, a fősodorhoz alkalmazkodó konformizmus vagy kényelmesség, mint az általános nemzeti szemlélet vagy a meggyőződés. Az elemzett cikkek narratívája továbbra is egységes abban, hogy a térség multietnikus birodalma, az Osztrák–Magyar Monarchia bukása törvényszerű volt. Nagy-Románia létrejötte tehát igazságos, mert maga a történelem mondott ítéletet a birodalmakról, zárta le időszakukat a nemzetállamok törvényesítésével az első világháború után. E logika természetesen kizárja, hogy a román közvélemény érzékenyebben fogadhassa a magyar álláspontot Trianon kapcsán, de nem segít megérteni a magyar politika olyan elemeit sem, mint a Horthy-korszak revizionizmusa vagy ma a határon túli magyarokkal való törődés.
Sarnyai Tibor, ludovika.hu