„Nem történt még meg a digitális bennszülöttek hatalomátvétele”

(Interjúnk tavaly áprilisban készült.)

Legtöbben talán ma elsősorban biztonságpolitikai szakértőként ismerik önt, ám történészként végzett. Gyerekkori érdeklődés vezette a történelemtudományok felé vagy ez egy később kialakult szenvedély?

A gimnázium utolsó évében kezdett el érdekelni a történelem, de csupán a kétéves határőrszolgálatom alatt döntöttem el, hogy erre szakra jelentkezem az egyetemre. Anyám révén lengyel gyökereim is vannak, az 1980-as évek elején pedig rendkívül izgalmas éveket élt meg Lengyelország és a lengyel társadalom. Szolidaritás mozgalom, katonai hatalomátvétel – a rokonaim is nyakig benne –, így azt is tudtam, hogy elsősorban a kelet-közép-európai térség második világháború utáni történetével akarok foglalkozni. A lengyel tematika közel tíz évig uralta kutatásaimat és a tudományos érdeklődésemet. A lengyel kommunisták hatalomra jutásának körülményeiről írtam egyetemi doktorimat, az 1989 utáni lengyel pártrendszer kialakulásáról pedig kandidátusi disszertációmat. Kimondottan biztonságpolitikával az 1990-es évek elején kezdem el foglalkozni, amikor barátom, tarokkpartnerem, egykori egyetemi tanárom, mentorom, munkatársam, későbbi főnököm, Gazdag Ferenc 1994-ben meghívott mostani intézményem – a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet – jogelődjéhez dolgozni. A területtel egyébként csupán néhány évvel korábban kezdett foglalkozni kutatók egy szűk csoportja Magyarországon, vagyis egy viszonylag új szakterület volt. Kitartottam a téma, az intézmény és az itt folyó munka mellett, mert a kezdetektől fontos és izgalmas területnek tartottam.

Éppen húsz éve írta Lengyelország kapcsán: „az 1989-es változások hullámai egyszerűen elsöpörték a lengyel–magyar kulturális csere hagyományos útvonalait és eszköztárát”. Hogyan látja, ma jobban állunk e kérdésben?

Sajnos nincs annyi időm, hogy ezt a területet a korábbi érdeklődéssel figyeljem. Csupán azt érzékelem, hogy miközben fejlődik a két ország gazdasági kapcsolata, a két ország közötti turizmus, s a visegrádi együttműködés keretében is vannak figyelemreméltó kezdeményezések ­– nem is beszélve az Erasmus-programról, amelynek keretében szintén célországai vagyunk egymásnak –, még mindig kevés a Magyarországgal foglalkozó lengyel, illetve a Lengyelországgal foglalkozó magyar fiatal szakemberek száma. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy az utóbbi években mindkét ország és mindkét társadalom inkább önmagával, illetve Európával van elfoglalva. De könnyen lehetséges, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy a kapcsolatokat ma már helyi (városi, intézményi) szinteken tartják a felek, s csupán én nem látok rá ezekre. Miként nem látok rá azoknak a fiataloknak a lengyel kötődéseire sem, akik ma már a közösségi médián keresztül tartanak fenn komoly és rendszeres kulturális kapcsolatot. Csak egy apró példa erre: az egyik lányom grafikus, s azokon a kiállításokon, ahol az ő alkotásait megnéztem, mindig sok fiatal lengyel művész képviseltette magát. S látva, hogy milyen sűrűn osztja meg velem lengyel grafikustársainak a képeit a Messengeren, azt feltételezem, hogy ez a kapcsolat a koronavírus-járvány időszakában sem szakadt meg. Sőt, talán erősödik is.     

Milyen kutatási témák foglalkoztatják most a lengyelek helyett? Befolyásolja ezeket a koronavírus okozta helyzet?

Természetesen, mint mindenkiét, az én munkámat is befolyásolja a járvány. Otthon dolgozunk, digitálisan tartjuk a napi kapcsolat munkatársaimmal, de egy kutatónak azért ez a helyzet korántsem annyira új és szokatlan. Ami pedig a témákat illeti: a kelet-közép-európai biztonsági folyamatok mellett az új típusú kihívások – ezen belül is elsősorban a terrorizmus és a migráció – a fő kutatási területeim. Ezek azonban inkább csak tématárgyak, témaanyagok annak kérdésnek a vizsgálatához, hogy miként gondolkodunk a biztonságról. (A témáról nemrégiben jelent meg Etl Alexszel, az Intézet munkatársával közösen jegyzett tanulmányuk, amelyben három reprezentatív közvéleménykutatás eredményeit hasonlították össze. Annak főbb megállapításairól itt és itt olvashat. – a Szerk.) Nagyon szeretem a munkámat, a munkatársaimmal való közös gondolkodást – akár munkaidőben, akár késő éjszaka. Mivel valamennyien kiváló ismerői saját szakterületüknek – vagy, ahogy mondani szoktam: nálam jóval okosabbak –, fantasztikus viták zajlanak köztünk, ami szerintem minden ebben részvevőnek hatalmas élvezet és inspiráció.

Hogy látja, a saját kutatási területe hogyan, miben segíti a magyar közgondolkodást?

Mivel a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet munkatársai, köztük én is, szakértőként viszonylag sokat szerepelnek a médiában, és sokat írunk is, egész biztosan hatással vagyunk a közgondolkodásra. Ráadásul hosszú évek alatt úgy választottam ki munkatársaimat is, hogy a biztonságra vonatkozó szemléletünk, így az ezzel kapcsolatos üzenetünk is, közel hasonló legyen. Ennek lényege: ahhoz, hogy megértsük a velünk és a körülöttünk történő eseményeket, elsősorban az ezek mögötti okokat, mozgatórugókat és folyamatokat kell alaposan megismernünk és megértenünk. 

Mi a titka annak, hogy ennyire jó kapcsolatot ápol a sajtóval? Hogyan kezdődött ez?

Semmi titok nincs ebben. Egyszerűen tudom, hogy szakértőként mit várnak tőlem, mivel kutatói munkám mellett szerkesztőként dolgoztam hetilapnál, kipróbáltam a rádiózást és hat évig voltam a Magyar Televízió külsős szerkesztő-riportere. Tudom tehát, milyen nehéz a másik oldalon lenni, és ezt messzemenőkig igyekszem figyelembe venni. Fiatal kollégáimnak el szoktam mondani, hogy a hallgató és a néző megérteni szeretné a dolgokat, nem megtanulni, vagyis igyekezzenek röviden, egyszerűen és közérthetően fogalmazni; hogy egy szakértői nyilatkozat esetében mindig a téma legyen a főszereplő, s ne a nyilatkozó vagy a riporter; hogy egy-egy beszélgetés előtt készüljenek fel és fogalmazzák meg, akár írják le maguknak – ahogy én teszem mind a mai napig – mit akarnak feltétlenül elmondani, üzenni a szóban forgó probléma kapcsán; s hogy gyakran kerülnek majd olyan szituációba, amikor szakértői hitelességüket a „nem tudom” válasszal tudják leginkább megőrizni.     

Korábban kiemelte a külkapcsolati közigazgatás szakembereiről szólva, hogy „az ezen a területen dolgozóknak nagy a felelőssége, ugyanis az ő nyelvi, szakmai képzettségük, tájékozottságuk alapján ítélik meg külföldön a magyar államapparátust, a magyar államot”. Hogyan látja, sikerült előrébb lépni e kérdésben?

Van, amiben igen, másban pedig még nem. Egyértelműen előre léptünk a nyelvismeret, a szakmai képzettség és a tájékozottság, a világ ismerete terén. Mivel azonban a jelenlegi magyar külpolitika a konfrontatívabb érdekvédelem politikáját preferálja, a külkapcsolati közigazgatás területén dolgozó fiataloknak sokkal nehezebb a külkapcsolatok második vonalát használni és érvényre juttatni, miközben a szakértő-szakértő (peer-to-peer) közötti kapcsolatoknak a gördülékeny együttműködés biztosításából adódóan nagy a szerepe és felelőssége a magyar álláspontok megértetésében. 

Ha ön pályakezdő lenne, milyen terület felé indulna el?

Valószínűleg ugyanazokkal a problémákkal foglalkoznék most is, de jóval nagyobb figyelmet fordítanék a virtuális világra, a modern kommunikációs technológiák és eljárások biztonságpercepciónkra és a biztonságunkra gyakorolt hatásaira. Ezt természetesen most is igyekszem követni, de sajnos csak amolyan digitális bevándorlóként. Meggyőződésem, hogy egy nagy generációs korszakváltás előtt állunk, hiszen nem történt még meg a digitális bennszülöttek politikai hatalomátvétele. Ez számos területen alapvetően fogja megváltoztatni a világról és biztonságról való gondolkodásunkat, szemléletünket. Remélem, ennek következtében pedig a biztonságpolitika gyakorlatát is.

A digitális bennszülöttek hatalomátvétele utáni világot hogyan képzeljük el?

Egyrészt meggyőződésem, hogy a digitális bennszülöttek jobban eligazodnak majd abban a hatalmas információtömegben, ami az internettel, de különösen a közösségi médiaplatformok megjelenésével zuhant rá az emberekre. Vagyis megtanulják megkülönböztetni a fontos dolgokat a kevésbé fontosaktól, a virtuálist a valóságostól, képesek lesznek megvédeni egyéni és közösségi privátszférájukat a manipulációktól, de legfőképpen nem valami különleges vagy félelmetes csodaként, hanem egyszerű eszközként fognak tekinteni digitális lehetőségekre. Ezt a tanulást egyébként – ahogy én látom – az információs technológia fejlődése, például a mesterséges intelligencia (MI) elterjedése is segíteni fogja. Meggyőződésem az is másrészt, hogy az MI-vel és az ahhoz kapcsolódó új technológiákkal, alapvetően megváltozik majd az új kutatói generáció munkája is, például az adatfeldolgozás és -elemzés, a jövőbeni folyamatok előrejelzése és a döntéselőkészítés területén. Vagyis pontosabb képünk lesz a jelen valóságáról, s talán a jövő lehetőségeiről is.                 

Mit szeret leginkább a kutatói pályában?

Leginkább az intellektuális kihívás izgalmát, a felfedezést szeretem, sőt az ehhez vezető út is sok örömöt szerez. Egy magamfajta kutatónak a legfontosabb feladata az olvasás, a tájékozódás, az összefüggések megértése, feltárása és közvetítése. Nagyon közel áll hozzám emellett a kutatói csapatmunka, egy közös könyv, tanulmány, elemzés megírása, egy konferencia vagy nyári egyetem szakmai tartalommal való megtöltése. S persze kimondottan jó az is, hogy a munkám egy részét bárhol és bármikor tudom csinálni, egy-egy problémán gondolkodni ugyanis mosogatás, vezetés, biciklizés közben is kiválóan lehet.

Sarnyai Tibor, ludovika.hu


Címkék: SVKI