„A romantikus gondolkodás lényege az emberi individualitásra helyezett hangsúly, amely ugyanakkor a végtelenség iránti érzékenységgel is párosul” – hangzott el a NKE EJKK Molnár Tamás Kutatóintézet által szervezett online rendezvényen. A nemzetközi résztvevőket megszólaltató konferencia a francia forradalom által indukált politikai, társadalmi, filozófiai és a világszemléletben bekövetkező általános változásokra kritikusan reagáló szerzők gondolkodását elemezte, az eszmetörténet és a politikaelmélet módszereivel.
A hazai és külföldi előadók a 18. század minden kétséget kizáróan legfontosabb és legmegrázóbb politikai eseményét, az 1789-es nagy francia forradalmat vizsgálták, s azt, hogy az milyen reakciókat váltott ki a romantikusnak nevezett filozófusokban, költőkben, gondolkodókban. Az eseményen elsősorban – de nem kizárólag – a német kritikusok kerültek előtérbe, ahol a kortárs kritikusok mellett a klasszikusok is helyet kaptak. A kerekasztal-beszélgetésen többször elhangzott például Carl Schmitt német politikatudós neve, aki a 20. században meglehetősen kemény, konzervatív kritikával illette a romantikusokat. Pető Zoltán, az intézet tudományos munkatársa megemlítette, hogy a romantikusnak nevezett gondolkodók nagy száma, sokfélesége és kronológiai kiterjedése azt sugallja: nehéz általánosítanunk velük kapcsolatban. A szakértő úgy véli, hogy „a romantikusok mindenekelőtt az ellentétek egységesítésének szinte lehetetlen feladatával próbálkoztak, több vagy kevesebb sikerrel”, de elhangzott az is, hogy mindez összeköthető az irracionális iránti fokozott érdeklődéssel is. Ez az „irracionalizmus” azonban nem egy, a logikus gondolkodást alulmúló irracionalitás-kultuszt jelenít meg, sokkal inkább egyfajta lázadást jelent a korszellem ellen, amelyet a romantikusok a felvilágosodás bizonyos tendenciáinak száraz racionalizmusában és „szűkös, destruktív, analitikus szellemében” véltek kifejeződni. Pető Zoltán azt is megemlítette, hogy a romantikusok jó része kifejezetten lelkesedett az 1789-es francia forradalom iránt, fiatalemberekként a világ és az ember megújulását várták ettől a politikai eseménytől, azonban a jakobinus terror után sokan kiábrándultak a forradalomból. Habár néhányan konzervatív irányba fordultak a 19. század elejére, eredendő republikanizmusukat részben vagy egészben később is megtartották – foglalta össze a korszak tanulságait a kutató.
Dušan Dostanić politikatudós, a Belgrádi Egyetem munkatársa előadásában a német romantikusok felvilágosodás-kritikájával foglalkozott, kiemelve, hogy elkerülhetetlen volt a korábban forradalompárti romantikusok szembefordulása a franciaországi változásokkal, hiszen világnézetükben – habár az sok szállal gyökerezett a felvilágosodás eszmekörében – már korában megvolt a lehetőség arra, hogy ellenforradalmi irányban bontakozzanak ki a későbbiekben. Till Kinzel irodalomtörténész, a Technische Universität Berlin munkatársa egy kevéssé ismert német gondolkodó, Johan Georg Hamann munkásságát elemezte, s elmondta, hogy habár Hamann egy évvel a forradalom előtt halt meg, Kinzel szerint hatása mégis óriási volt az őt követő romantikus nemzedékre, amely alapvető megközelítéseket merített Hamann munkáiból a racionalizmus kritikájához. Czopf Áron történész-politológus, az ELTE Politikatudományi Doktori Iskolájának doktorandusza Carl Schmitt romantika-kritikájáról beszélt. Czopf az előadásban és az azt követő vitában amellett érvelt, hogy a Politikai romantika (Politische Romantik) című művében Schmitt „a vádló szerepét ölti magára a német romantikusokkal szemben” és „önkényes szubjektivizmusuk” miatt bírálta a romantikusokat, azonban Schmitt kritikája nem biztos, hogy figyelembe vette a romantikusok mélyebb értelmezését a szubjektivitás mibenlétéről.
A konferencia záró előadásában Pető Zoltán William Blake-ről, az angol (pre)-romantika kiemelkedő alakjáról beszélt. Szerinte Blake nem racionalista, hanem „misztikus” követője volt a francia forradalmároknak, saját koráról pedig úgy vélte, hogy túlságosan racionális, a képzelőerő, a teremtőerő és a vallás szellemi oldala annyira háttérbe szorul benne, hogy éppen emiatt szorul sürgős, forradalmi reformra. Blake politikai nézetei azonban megváltoztak, amikor a forradalom eseményei a remélt békés átmenet helyett véres leszámolásokba torkoltak. Blake elvetette a világhelyzet javításának forradalmi módszereit, habár sohasem vált az Ancien Régime védelmezőjévé – egész életében a hivatalos társadalmon kívülálló „romantikus zseni” – részben önként vállalt – szerepébe kényszerült. A konferenciát követő hosszabb vitában az előadók a romantikus filozófusok hatását vizsgálták: szó esett a jelenkori zöldmozgalmakra vonatkoztatott hatásról, a romantika jobb és baloldali megközelítéseiről, illetve arról, hogy a 20. század politikai mozgalmai hogyan próbálták meg kiaknázni a romantikát, vagy találtak-e előképeket a romantikus gondolkodók köréből.
Szöveg: Pető Zoltán, Zavodnyik Blanka