Egy évtizede jött létre a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Az egyik alapító atya Navracsics Tibor, egykori miniszter ma is élénken emlékszik az intézmény megszületésének előzményeire és körülményeire. A volt uniós biztos ma ismét részt vesz a magyar közéletben, több fontos kormányzati megbízatása van, emellett pedig az általa is megálmodott NKE egyik kutatóintézetének a vezetője. Interjú.
Hogyan emlékszik vissza a 10 évvel ezelőtti eseményekre, ezek mennyire voltak fontosak az akkori állam és kormányzat életében?
Nagyon fontosak voltak, mert a 2010-es választásokra való felkészülésnél az egyik legnagyobb hangsúly éppen azon volt, hogy a magyar államot hogyan lehet újraépíteni. Erre azért volt szükség, mert az 1990-es demokratikus átmenetet követő új államalapítás mint konstrukció nagyjából 2006-ra kifutotta magát, és elfogyott mögüle a hitelesség. 2006 és 2010 között mély bizalmi válságban volt az állam a belpolitikai válságtól függetlenül is, és egyre inkább megfogalmazódott az akkori ellenzéki oldalon, hogy valamit kezdeni kell az állammal. A kormányváltás után éppen ezért is jött létre a korábbi Miniszterelnöki Hivatalból és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumból a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), amely többféle aspektusból, de az állam alapvető funkcióival foglalkozott. A legfőbb feladatunk annak a törvényhozásnak a megvalósítása volt, amely új alapokra helyezte az állami működést, és ebbe az alaptörvénytől kezdve az összes lényeges törvény belefért.
Hogyan illeszkedett ebbe a folyamatba egy új egyetem létrehozása?
Jól tudtuk, hogy ha a magyar államot új alapokra akarjuk helyezni, az nem csak a jogszabályi környezet megváltoztatását igényli, hanem humán oldalról is mélyreható változtatásra lesz szükség. Olyan közszolgálati tisztviselőket álmodtunk az államnak, akik képzettségben, tájékozottságban, rátermettségben, nem maradnak el a piacon dolgozó munkavállalóktól, és a nemzetközi versenyben is megállják a helyüket. Ehhez pedig a felsőoktatásban kellett egy új képzési formát találni. A Pintér Sándor belügyminiszterrel és Hende Csaba honvédelmi miniszterrel folytatott beszélgetéseink során formálódott meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem koncepciója, hogy a három nagy állami pálya (hadsereg, rendőrség és a közigazgatás) képzési rendszerét hozzuk egy tető alá egy államtudományi egyetem formájában. Amellett hogy egy új egyetemet hozunk létre, ami önmagában is egy kultúrateremtő dolog, szerettük volna megteremteni annak lehetőségét is, hogy ezek a nagy közszolgálati pályák hosszú távon átjárhatók legyenek. Ehhez pedig nagyon jó alapot jelentett az egységes egyetemi struktúra.
Mennyire kellett megküzdeni az egyetem létrehozásával kapcsolatos politikai és szakmai aggályokkal? Akkoriban például nagyon gyakran janicsárképzőnek hívták az NKE-t.
Mi bíztunk abban, hogy ezek a negatív hangok – mivel nem szolgáltattunk alapot hozzá – idővel megszűnnek majd, és ez így is lett. Talán természetes is, hogy voltak politikai támadások, de igazán senki nem tudott belekötni magába a koncepcióba, mert ez egy érvényes koncepció volt. Érdekes, hogy nem feltétlenül a politikusoktól jöttek közvetlenül ezek a negatív megjegyzések, hanem inkább az újságíróktól. Én például azt is megkaptam, hogy azért jön létre az egyetem, hogy én rektor lehessek, de ez nyilván a komolytalanabb része volt.
Az viszont valós aggály lehetett, hogy hogyan sikerül majd hosszabb távon is egy fedél alatt működtetni az olyan, addig egymástól jelentősen elkülönülő hivatásrendeket, mint a rendőrség vagy a honvédség, illetve az civil közigazgatás.
Bár volt egy szakmai konszenzus a politika részéről, de a szakmai aggályok, félelmek komolyan akadályozták az első időszakban az intézményi fejlődést. Egy egyetem attól egyetem, hogy egyetemes. Az egyes karok nem önálló életet élnek, hanem egy egyetemes közösségnek, egy egyetemi közösségnek a specifikus részei. Az NKE esetében azonban pont fordított volt a logikája az egyetemi építkezésnek: három, azelőtt évtizedekig külön életet élő és együtt soha nem dolgozó kollektívát kellett összeterelni, és a három kultúra különbsége talán mind a mai napig is érződik. Ebből a szempontból ez a 10 év csak egy lassú előrehaladás volt, mert nem nagyon váltak civillé a katonai és a rendőri karok (bizonyos fokig igen), de biztos vagyok benne, hogy hosszabb távon szorosabb lesz majd az együttműködés.
Egy felsőoktatási intézmény életében történetileg is kiemelkedő szempont az autonómia kérdése. Az NKE létrehozásával kapcsolatos fenntartások egy része ahhoz volt köthető, hogy hogyan biztosítható ez a fajta függetlenség egy szoros állami kontroll mellett. Ezt hogyan látta akkoriban?
Az viszonylag hamar eldőlt, hogy ha az állam egyetemeként képzeljük el az NKE-t, akkor más státuszúnak kell lennie, mint a többi egyetemnek. Autonómia szempontjából át kellett gondolnunk, hogy milyen legyen a kapcsolata ahhoz az államhoz, amely számára képezi a szakembereket. Nem tartottuk ördögtől való dolognak, hogy a létrejövő állami egyetem nem a klasszikus autonómiakellékekkel rendelkezik majd. Ebben az esetben ugyanis nemcsak arról van szó, hogy a szabad véleményalkotásnak és a szabad kutatásnak akartunk egy műhelyt teremteni, hanem arról is, hogy az állam saját magának, a saját magáról szóló kutatásnak akart létrehozni egy háttérintézményt.
Értelmezhető így az egyetemi autonómia kifejezés?
Értelmezhető, mert az egyetem belső életében ugyanúgy érvényesülnek az autonómia normái. A személyzeti kérdéseknél és a döntésnél, illetve a minisztériumokhoz való bekötésnél vannak inkább speciális szabályok ebből adódóan.
Az egyetemnek eddig két rektora volt: Patyi András 2018-ig és azóta Koltay András. A váltás a fenntartói szerkezet megváltoztatásával is együtt járt. Hogyan látja ezt a folyamatot?
Mindkét rektort jó választásnak tartom. Patyi András azért volt jó döntés, mert ő ezer szállal kötődött a közigazgatáshoz. Koltay András pedig azért, mert egy új szemléletet tudott behozni az egyetemre, és ez érződik is azóta az intézmény életében. A fenntartói szerkezetváltás is bizonyára jó döntés volt, de itt kevésbé ismerem a döntés mögött megbújó mozgatórugókat. Az biztos, hogy az első években meghatározó volt az alapításhoz kapcsolódó személyes kötődés. Pintér Sándorral és Hende Csabával személyes elkötelezettséget éreztünk az ügy iránt, és az, hogy a három fenntartó minisztériumot vezető politikus ennyire szorosan együttműködik, annak is volt köszönhető, hogy nemcsak a feladatunkat láttuk el, hanem meg is győződtünk arról, hogy mi a legjobb megoldás. Most a fenntartói szerkezet jóval egyszerűbb, mint korábban, és az idő múltával ez jó megoldásnak tűnik.
Mi az, amit így 10 év távlatából esetleg máshogy csinált volna?
Mi az organikus építkezést választottuk, tehát nem úgynevezett zöldmezős beruházásként jött létre az egyetem, hanem a három felsőfokú intézményt egy keretbe helyeztük, és abban bíztunk, hogy a korábbi intézmények oktatói, kutatói, munkatársai is egymásra találnak majd. Ami igazán nehezen ment, az az oktatói közösség vérfrissítése volt, tehát a fiatalok bekapcsolása, mert úgy gondoltuk, hogy ezáltal is lehetne a kulturális különbségeket oldani. Én akkor szembesültem először azzal, hogy a magyar szellemi élet öregszik, hogy nincsenek igazán olyan aktív, tenni akaró, fiatal tudósok, akik el akarnak jönni egy ilyen helyre, mint az NKE. Ez azt jelentette, hogy az akkor meglévő oktatói-kutatói állománnyal kellett elindítanunk az intézményt, és ez így ment az első években is. Azt látom, hogy most elindult némi változás, de ez sokkal nehezebben megy, mint ahogy azt én 2010–11-ben elképzeltem. Ez mindenképpen máshogy alakult, mint ahogy annak idején terveztük.
Volt egy program, amely szintén az Ön nevéhez kötődött, a Magyary Zoltán Közigazgatás-fejlesztési Program. Hol van ez most?
Formailag itt, mint ahogy egyébként a „jó állam index” is, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem készít. Az említett programmal az volt a célunk, hogy Magyary Zoltán életművének korszerű interpretációjával – meghagyva az alapelveket, a korhoz igazítva az ő nézeteit – a magyar államról szóló gondolkodást ismét világszínvonalra emeljük. Magyary Zoltán volt ugyanis az első – sajnos megkockáztatom azt is, hogy az utolsó – olyan állammal foglalkozó, államról gondolkodó ember, aki a gyakorlati életben és a tudományos életben is egyaránt világszínvonalút alkotott, s rengeteget tett hozzá a magyar állam korszerűsítéséhez. A Magyary Program ennek lett volna a zsinórmértéke, és ezt mi évről évre frissítettük is. Ahogy mentünk előre az államigazgatási reformmal, úgy határoztuk meg újra a célokat, és igazítottuk azokhoz a tennivalókat. Majd 2014 után jött az Államreform Bizottság, és a bizottságok, tudjuk, hogy sok esetben az ügy halálát jelentik, és azt hiszem, ebben az esetben is ez történt.
Ma már nagyon komoly verseny zajlik a felsőoktatási intézmények között a hallgatókért. Ebben a versenyben láthatóan erősítenie kell az NKE-nek, mert az utóbbi időben látszik egyfajta trendszerű visszaesés a felvételi számokban. Igaz, most minden intézmény hasonló nehézségekkel küzd. Miben látja ebből a kiutat?
Ma valóban azt láthatjuk, hogy a teljes felsőoktatást illetően van egy csökkenés a felvételire jelentkezők számában. Az NKE esetében azt érdemes megjegyezni, hogy 2010 és 2014 között volt egy elképesztően erős kampány az állam mellett. A többi között elindult az államigazgatási reform, megalakultak a kormányablakok és a kormányhivatalok, elindult a Magyar Közigazgatási Ösztöndíj Program és volt egy ReGeneráció nevű toborzóprogramunk. Mindezek az államot izgalmas pályának, izgalmas munkahelynek mutatták be, így talán nagyobb húzása volt akkoriban ennek. Manapság az állam egy kicsit megint negatív kontextusban jelenik meg a közéletben. Sokszor jön elő újra, hogy minél kisebb és olcsóbb az állam, annál jobb. Ezek sztereotip blődségek, de egy fiatal számára mégis azt jelenthetik, hogy kevéssé vonzó számára a közszolgálati életút. Megint kezd az a kép kialakulni, hogy aki állami pályát választ, az könyékig poros lesz, levéltárakban bolyong, és nem találkozik semmilyen izgalmas feladattal. Pedig én most is úgy vagyok vele, hogy ez a világ egyik legizgalmasabb pályája, de sajnos nincsenek ma a magyar politikában olyan hirdetői, akik „reklámot csinálnának” az államból.
Öt éven keresztül volt uniós biztos, és az akkori nyilatkozatai alapján mintha nemcsak fizikailag, hanem egy kicsit szellemileg vagy lelkileg is eltávolodott volna a hazai politikától. Mennyire változtatta meg a gondolkodásmódját ez az öt esztendő?
Mindig nagyon szerencsés embernek tartottam magam, mert amivel az elméletben foglalkoztam, azt a gyakorlatban is kipróbálhattam. Ez a legjobb dolog, ami az emberrel történhet. Egyetemi oktatóként foglalkoztam az állammal és az Európai Unióval is. Ilyen értelemben volt kapocs a hazai és a nemzetközi pályám között, de az Európai Bizottság és alapvetően az európai politika is teljesen más történet, hiszen például ott nincs a klasszikus értelemben vett állam. Ez az öt év nagyon sokat változtatott rajtam, az életem egyik legintenzívebb tanulási időszaka volt. A legnagyobb változás talán kulturális értelemben mondható, hiszen uniós biztosként akkor még 28 különböző kultúrájú országot kellett bizonyos ügyekben képviselnem, és a döntések meghozatalában részt vennem, ez pedig hihetetlen tanulságokkal szolgált számomra arra nézve, hogy mennyire erős a kultúra szerepe a politikában is. Ki milyen hagyományokat, meggyőződéseket, félelmeket, szokásokat hoz magával, és mennyire más például egy konszenzusorientált, mint egy többségi döntéshozatal. Ezek alapvetően formálták át a gondolkodásomat a magyar politikáról is.
Mennyiben látja most másnak a magyar politikát, mint 2014-ben, amikor Brüsszelbe ment?
Egy kétharmados többséggel rendelkező, egypárti kormány nagyon erős miniszterelnöke alól indultam el Budapestről, és megérkeztem Brüsszelbe egy 28 biztosból álló, 28 nemzeti hagyományt megjelenítő, szocialistát, liberálist, konzervatívot, néppártit magában foglaló Európai Bizottság tagjaként, amelynek az elnöke inkább koordinátor volt, mint vezető. Mintha valaki a télből a nyárba esne. Egy sokkal érzékenyebb reflexrendszert kellett kiépítenem magamban, hogy fel tudjam fogni az európai politika bonyolultságát, és tudjam, hogy abban hogyan kell mozogni. Ez legalább két évembe került, akkor kezdtem azt érezni, hogy nagyjából kiismerem magam az európai politikai arénában. Rengeteg olyan készséget sajátítottam el, amit lehet, hogy majd egyszer a magyar politikában is tudok hasznosítani.
De ez szinte már jelen időben is érvényes kijelentés lehet, hiszen kormánybiztosi munkákat végez, pedig egyszer még uniós biztosként azt mondta, hogy nem valószínű, hogy szeretne visszatérni a magyar politikai közéletbe.
Ezek a megbízatások, amelyeket kaptam, nem pártpolitikai, hanem inkább szakpolitikai jellegűek, amelyeket én szeretek, és ezekhez valamennyire talán értek is. Veszprém a szülőhelyem, Észak-Dunántúl a tágabb szülőhelyem, a Vidékfejlesztési Kormánybizottságot pedig majd meglátjuk, hogy alakul. A pártpolitikában azonban továbbra sem látom, hogy nekem lenne bármilyen helyem, de nem is látom, hogy erre igény lenne mások részéről.
Az uniós helyreállítási alapból a következő években sok pénz jut a felsőoktatásra hazánkban is, ahol ezen a téren egy modellváltás zajlik. Hogyan értékeli ezt a folyamatot?
A politikában az a szép és izgalmas, hogy minden döntés egy lehetőség, akár jó is lehet, de rosszra is fordulhat. Egy jó eleme biztos van a modellváltásnak: a helyzetből adódóan innovációra készteti a felsőoktatást, amely mintegy harminc éve őrlődik strukturális kérdések között. Eközben kevés figyelmet fordítunk arra, hogy merrefelé megy a munka világa, mik azok az új készségek, amelyeket tanítani kellene, hogyan lehet hatékony kapcsolat a gazdaság és a felsőoktatás között. Ez most egy olyan impulzus, amely a modellváltásból adódóan ráébreszti erre az egyetemeket. Önmagában a modellváltás sikere azonban az embereken múlik, például azon, hogy a kuratóriumokban olyanok lesznek-e, akik az egyetemekben valóban nemzetstratégiai jelentőségű intézményeket látnak. A gazdasági autonómia óriási felelősség, és óriási lehetőség is. Jó esetben egy nagyon rugalmas felsőoktatási rendszer alakulhat ki. Erre nagy szükség is van, hiszen például nincs magyar egyetem a világ 500 legjobb felsőoktatási intézménye között. Valamit kell kezdeni a felsőoktatással, ahogy annak idején az állammal is kellett.
Az NKE-n az Európa Stratégia Kutatóintézetet vezeti. Hogy érzi itt magát?
Bár még nemrég vagyok hivatalosan is egyetemi polgár, kifejezetten jól érzem magam a Ludovikán. Kutatóintézetünk az Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) berkein belül működik, és én már az EJKK létrehozását is egy kifejezetten jó döntésnek tartottam. Ezzel ugyanis az NKE alapvetően oktatási profilját sikerült még jobban kiegészíteni egy kutatói-innovációs aspektussal, és azt látom, hogy a kutatóközpont intézetei önálló életre kelnek, és a tudományos közélet megbecsült részeivé válnak. Az Európa Stratégia Kutatóintézetet célja, hogy az európai integrációról szóló stratégiai gondolkodás egyik meghatározó hazai műhelye legyen. Ezzel bázisul tud szolgálni a kormányzati politika alakításához, de a szélesebb értelemben vett közvéleménynek is tud segíteni az Európai Unióról szóló tudás gyarapításával és elmélyítésével. Az is látszik, hogy maga az NKE is egyre komolyabb szellemi és anyagi infrastruktúrával rendelkezik, amellyel bármely európai országban megfelelne az egyetemi kritériumoknak.